A vajdasági Adáról származó politikus egy zsidó származású terménykereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot 1892-ben. 12 esztendős volt, amikor apja a család nevét Rosenfeldről Rákosira magyarosította. Mátyás ekkor már a soproni reáliskolában tanult, később Szegeden érettségizett, ahonnan a Keleti Kereskedelmi Főiskolára, majd ösztöndíjjal Hamburgba és Londonba került. Rákosi 1910-ben kötelezte el magát a szociáldemokrata párt mellett, egyetemi tanulmányai alatt a Galilei Kör aktív tagja lett. A fiatalember az első világháború kirobbanása után az orosz frontra került, ahol már 1915-ben hadifogságba esett, és mintegy három esztendőt töltött a távoli Szibériában. Rákosi az orosz polgárháború alatt sikeresen Pétervárra szökött, innen tért később haza, s vállalt jelentős szerepet a Kommunisták Magyarországi Pártjának megszervezésében.

A tanácsköztársaság 133 napja alatt helyettes kereskedelmi népbiztosként, majd szociális termelési népbiztosként, 1919 júniusától pedig a Vörös Őrség első embereként tevékenykedett. Az ellenforradalom elől Rákosi a KMP többi tagjához hasonlóan Ausztriába menekült, ám egy beszéde miatt hamarosan kitoloncolták az országból. Ezután a III. Internacionálé titkáraként Kelet-Európában tevékenykedett, 1924-ben visszatért Magyarországra, hogy illegalitásban újjászervezze a kommunista pártot. Rákosi Mátyás egy évvel később a hatóságok kezére került, 1925-ben kilencévnyi, 1934-ben pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
A veszedelmesnek talált politikus 1940-ben szabadult ki a szegedi Csillagbörtönből, miután a Teleki-kormány őt és Vas Zoltánt elcserélte az 1849-ben orosz kézre került honvédlobogókra. Rákosit hősként fogadták a Szovjetunió­ban, maga Sztálin is nagy becsben tartotta „a mozgalom mártírját”, és őt tette meg az emigráns magyar pártszervezet vezetőjének. Moszkva támogatásának köszönhetően a politikus már hazatérése előtt, 1944 decemberében helyet kapott az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, a későbbi években pedig főszerepet játszott a második köztársaság lebontásában és a kommunista diktatúra kiépítésében.

A Magyarországot megszállás alatt tartó Vörös Hadsereggel és a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal a háta mögött a Rákosi Mátyás vezette MKP – 1948-tól MDP – a neki juttatott miniszteri székekre és a kommunista kézben lévő rendvédelmi szervekre támaszkodva szűk három év alatt felszámolta a többpártrendszert. Ebben a küzdelemben a „szalámitaktika” alkalmazása, Nagy Ferenc miniszterelnök megzsarolása, majd emigrációba kényszerítése, az elcsalt 1947. évi „kékcédulás választások”, majd a Szakasits Árpád vezette maradék szociáldemokraták beolvasztása jelentették a fontosabb állomásokat. A fúzió eredményeként létrejött Magyar Dolgozók Pártja 1949-re gyakorlatilag megteremtette a proletárdiktatúrát, melynek első szakaszát később a politikai folyamatokat már 1947 óta kézben tartó Rákosi Mátyásról nevezték el.

Rákosi fénykorában nem véletlenül kapta a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőt, ugyanis 1949-től minden téren a diktátor példáját követte. A gazdaság legfőbb pilléreinek államosítása után sztálini mintára erőszakos szövetkezetesítésbe és az ipar átgondolatlan fejlesztésébe kezdett, miközben elhanyagolta az élelmiszer-termelő mezőgazdaságot. Rákosi gazdaságpolitikája kudarcba fulladt, hiszen Magyarország agrárországként az import nyersanyagra épülő nehéziparra koncentrált, illetve olyan hiábavaló, zömében presztízsjellegű vállalkozásokra fecsérelte erejét, mint A tanú című filmben is megjelenő narancstermesztés vagy a gyapot meghonosítása.

Az elhibázott intézkedések 1951-re a jegyrendszer visszaállításához és tömeges nyomorhoz vezettek, miközben Rákosi és klikkje sztálini példára az ÁVH terrorja segítségével biztosította uralmát. A „rendszer ellenségeit” internálótáborokba zárták, magát a pártot pedig koncepciós perekkel tisztították meg a diktátor vélt vagy valós riválisaitól. Ugyancsak Sztálint másolta az a korlátlan személyi kultusz is, amely az ötvenes évek elején Rákosi Mátyás személyét övezte, a különbség csupán annyi volt, hogy a tanítvány egy évtizeddel megelőzte mesterét – a szovjet diktátor ugyanis 70, míg magyar követője 60 esztendősen, 1952 ért pályája csúcsára, amikor tanulmányi és munkaversenyekkel, ajándékokkal és grandiózus rendezvényekkel ünnepeltette magát nyomorgó népével.

Rákosi számára ezután már a hanyatlás évei következtek. 1953 márciusában Sztálin meghal, halálával pedig egy időre a magyar pártvezér nagy ellenlábasa, Lavrentyij Berija került központi pozíció­ba. A moszkvai változások következtében Rákosi önkritikára kényszerült, később kormányfői posztjáról is kénytelen volt lemondani Nagy Imre javára. Mindazonáltal Rákosi tehetséges és szerencsés politikusnak bizonyult. Amikor ugyanis Beriját 1953 végén kivégezték, a hatalmat magához ragadó Hruscsov alatt szép lassan visszaszerezte befolyását, így 1955-ben még a pártból is sikerült kibuktatnia Nagy Imrét. Ezután Hegedüs András, a Rákosi–Farkas–Gerő-klikk embere került kormányfői pozícióba, vagyis helyreálltak a korábbi hatalmi viszonyok, Rákosi Mátyás felett azonban ekkorra már eljárt az idő: Hruscsov nyíltan szembefordult a sztálini politikával, ezzel pedig az egykori „éltanuló” is végső bukásra ítéltetett.

Rákosit 1956 nyarán valamennyi tisztségéről lemondatták, majd a Szovjetunióba küldték, ahonnan az októberben kirobbanó magyarországi forradalom és a későbbi évek alatt már hiába próbálta magát visszaküzdeni a hatalomba. A Kádár János vezetésével kiépülő rendszerben Rákosit előbb parlamenti mandátumától (1957), majd párttagságától (1962) is megfosztották, miközben a moszkvai pártvezetés utasítása nyomán Krasznodarból Kirgizisztánba, onnan pedig Gorkijba internálták. „Sztálin legjobb magyar tanítványát” 78 évesen, 1971. február 5-én érte utol a halál, földi maradványait később a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)