Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék / 23.

2020. február 15., szombat, Irodalom

X. Fekete monológ Bolyai Jánoshoz 2.
Sok színtere volt életednek, mesterem, bálványom! Bécs, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szeged, Lemberg, Olmütz, eközben váltóláz, kolera kínozott, az tette tönkre vas egészségedet. Én is görgő szikla voltam, senki sem merészelt leugrani a híd karfájáról az Oltba, csak én, senki nem mert jeges domboldalon lesiklani korcsolyával, csak én.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Sorsunk a betegségben is hasonlatos. Engem már kezeltek neuropathia maioris gradusszal, most kiújult, sokat hányok, arcom megdagadt, a bilincs a csuklóimat, a golyós lánc a bokáimat törte fel. Sárgafogú hiéna bennem a betegség, az sorvasztja a sejtjeim, az roncsolja az idegszálaimat; vér szivárog veséimből és a gyomorfalamból, szívem, tüdőm ritmusa zavaros, tompák az érzékszerveim, homályos a látásom.

Te sem álltál jól soha az idegekkel, János, följegyezték orvosaid, hipochondria pusztított, emiatt robbantál, ha méltatlanság ért. Hogy örültem volna én is holmi köznapi méltánytalanságnak! Engem esélytelenné tettek. Az élet esélyétől fosztottak meg!

Megrontották az emlékeimet, marólúg, kénsavas eső, véralvadék, veszett kutya nyála, arzén, cián számomra minden emlék, görbe tükörben látom az áldott anyaföldet, gazos, csalános bozót a méltóságos erdő, lánccsikorgás a madárdal, sósav folyik az Oltban, elveszítette az ízlelés képességét a szám, meghaltak a színek, hamu hull szürke égből zöld mezőre.

Mi lesz így belőlem, János? Gyurma? Viasz? Idegzsába?
Nem tudtam magamnak élni! A világnak akartam élni, s világ fájdalma lettem. Azt reméltem, megváltás lesz a szó, glóriás Golgota a vers, s lám, pozdorjával, szénamurvával, törekkel teltem meg, megromlottak bennem a szavak, csikorognak, poshadt penészszagot árasztanak, akárcsak a testem. Naponta tör rám a kétely: gyógyíthatók még azok a sebek, amelyeket a bolsevizmus ejtett rajtunk? Vajon van értelme a harcnak, ellenállásnak, amikor már a rothadás bűzeit böfögi fel a világ gyomra?

Érzem, két pólusra szakadt körülöttem a világ. Egyik pólus az én vértódulásom, halálfélelmem, indulatom, a másik pólus a kínzóim, a tócsás lelkű pribékek közömbössége, üressége, érzéketlen szadizmusa. Látom, már örömük sincs a kínjaimban.

Bátorkodom megemlíteni, hogy nagy szenvedélyem, a matézis nem lakott egyedül bennem. Imádtam az irodalmat, különösen a költészetet, s életem céljának tartottam az írást. Ez is paralella, akárcsak a te életedben a tér tudománya és a zene. Hegedűvirtuóz voltál, szárnyaid nőttek általa, s kirepültél az űrbe. Száguldás lett az életformád.

Mondjam el neked ezek után, szellemalak, milyen az én életem?
A sötétzárkában kétségbeesés rettent, és a verőcellában halálfélelem zúdul rám, mint koromeső. Maró csend váltakozik halálordítással.

A színtér három lépés hosszú, két és fél lépés széles betonkocka, mégsem ettől félek, hanem a szállításoktól. Te postakocsival robogtál keresztül-kasul Európán, fogadókban szálltál meg, engem úgy visznek mindegyre pléhvel bélelt rabszállítóban, hogy azt a falum disznai sem bírnák ki. Egyik fogolytársam suttogta a folyosón:
– Szamosújváron vagyunk!

Tudod, mit csináltak ott velem? A fejemre jeges víz csepegett, a rácspadló alatt víz zubogott, s egy hétig sózták a vizet, amit pléhkancsóban reggelente belöktek. Minél több sós vizet ittam, annál szomjasabb lettem. Eltekertem a nyakam, fölfelé csücsörítettem a számat, hogy oda is csepegjen a vízből, amit a fejemre szántak. S arról a moslékról még neked sem teszek vallomást, amit csajkában naponta kétszer adtak. Hallod, Bolyai János? Megismétlem! Az én utazásaimat a falum disznai sem bírták volna ki, s a csajkám tartalmától a kóbor kutyák is elfordultak volna. Rothadt káposztát főztek, hallottam panaszkodni a porkolábokat, nem bírják elviselni a bűzt, pedig ők úri kosztot kaptak. Kávét pörköltek a kályhájukon, hogy ne érezzék az irtózatos büdösséget. Ne érezzék a mi ételünk szagát!

Egyedül itt, Szamosújváron foghattam kezet forradalmárral. Megéreztem rajta, mert azt szavak nélkül is megérzi az ember. Egy máramarosi zsidó rabbi fiával, Fischer Rodionnal zártak össze, azt remélték a pokolfajzatok, a gyehenna skorpiói, hogy kiadjuk magunkat, hogy eláruljuk titkainkat, hogy panaszkodni fogunk, hogy szidjuk a rendszert.

Rabtársam azonnal figyelmeztetett:
– Vigyázz! A falaknak is füle van! Egy panaszszó el ne hagyja a szádat! Katakombában vagyunk, mint az őskeresztények, de itt csak káromkodni lehet és tutulni, mint a farkasok. Mindenkit lehallgatnak a börtönökben.

Egy dolgot mégis meg kell köszönnöm a csikaszoknak: végre használhattam az anyanyelvemet. Egy zsidó és egy szász-székely származék megízlelte egy-két napig a magyar nyelv ízét, zamatát.
Különös módon védekeztünk. Ő énekelt, én szavaltam. Kiválóan beszélt magyarul, pedig soha nem járt magyar iskolába, azt mondta, Kelet-Európában minden zsidó tud magyarul. Én József Attilát szavaltam, ő egy ellenzéki dalt énekelt a régi rendszerről. Különös örvények keletkeztek a betonfalak között, amikor összevegyült a dalszöveg a magyar verssel. Ezt is akartuk. Annak az őrületnek a forgatókönyvét alkottuk meg, ami kinn, a falakon kívül folyik.
Megtanultam tőle azt a forradalmi dalt, amit bebörtönzött munkások énekeltek egykoron a román királyi diktatúra ellen.

Hallod ezt, Bolyai János?
Nem változott semmi. A fekete diktatúrát fölváltotta a vörös diktatúra. Erről szól az én pamfletem, a Vörös és fekete reakció.

Mit kezdenek ezzel a hóhéraink? A csimbókos szörnyek? Iskolában tanítják, mennyit szenvedtek a hírhedt Doftána börtönben egykoron a kommunisták, s most mi vagyunk rács mögött, én, a koldussze­gény árva, és ez a csontsovány, beesett arcú zsidó gyerek, lakatosinas. Az apja mestersége miatt nem tanulhatott, a zsidó rabbi is osztályellenség, emiatt röpcézett a fia, öt évre csukták le.

Forog, szédítően forog az őrült világ óriáskereke, János. Azért vagyunk itt, mert a kígyó a saját farkába harapott.
Tiszta ez a szöveg, mint a forrásvíz, és igaz, mint a Tízparancsolat:

Süvít a szél Doftánáról,
Hordja, viszi a havat.
Doftánai magas várban,
Ül egy munkás zár alatt.
Se nem lopott, se nem gyilkolt,
Hamis kártyát sem kavart.
Az urakkal szembeszállott,
Mert a népnek jót akart.
Se nem gyilkolt, se nem rabolt,
Hamis kártyát sem kavart,
Az urakkal szembeszállott,
Mert a népnek jót akart.

Úristen! Felvonultatják tanúknak barátaimat, gyermekkori pajtásaimat! Itt van Kovács János, Józsa Árpád Csaba! És idecitálták Ilát, a törékeny Virágot! Ez nem lehet igaz! Magam sem tudom, hányszor verettem magam félholtra csak azért, nehogy ők bajba jussanak. S mit keres itt Beder Tibor, a tiszta ember? A nagyajtai tanár? Ő egyszer-kétszer hallhatta beszélgetéseinket a falu főterén.

Édes húgom, drága Vicuska kis batyujával a folyosón kuporgott a padon, nem volt szabad hozzászólni, puskatussal löktek tovább, mert lépteim megtorpantak előtte.

Egyedül az üszök-lelkű Nyisztor Miklós tesz gyilkos vallomást ellenem, át is vedlett románnak, Nistor Nicolae a neve. A többiek az ezerszer ledarált szöveget ismétlik, beszélgettünk, bíráltuk a rendszert, tiltakoztunk a népnyúzás ellen, szerettünk volna jobb világot, de nem szervezkedtünk, nem szőttünk összeesküvést, a kommunizmus megreformálásáról ábrándoztunk.

Megjátszották az egyenruhákba bújt sátánfajzatok a bohócmutatványt, a kirakatper minden szabályát betartották, s másnap, 1961. július 14-én, a nép nevében ítéletet hirdettek:

Hét év börtön!
Öt év jogfosztás!
Hihetetlen! Hallod, szellemalak? Hallod ezt, Bolyai János? A te városodban, Marosvásárhelyt mondták ki, hogy hét évig nem láthatom a napot, a csillagokat, a felhőket, a harmatos mezőt, a zúgó erdőt, a mondikáló, híves patakokat, a madarakat, csak azért, mert írtam néhány verset, és barátaimhoz címzett leveleimben bírálni merészeltem a tökéletesnek kikiáltott bolsevizmust.

Ennyi a bűne egy nincstelen agrárproletárnak, egy ágrólszakadt egyetemistának. Úgy ítélkeztek fölöttem, mintha én egyedül romba tudnám dönteni a bolsevista világbirodalmat! Hét év börtön, mert szóvá tettem a barbárságot, azt, hogy leverték a te sugárzó nevedet a magyar egyetem homlokzatáról. Megszűnt a Bolyai János Tudományegyetem! Ők egyesítésnek nevezik a kivégzést, mert a hazugság olyan szövettani tulajdonságuk, mint a légyölő galócának a méreg. Fárosz voltál a balkáni sötétségben, János, büszkék lehettek volna rád, de bántotta a szemüket a fény, ezért kioltották.

Megfeketedtek a szavaim, János! Bolyai János! Fekete térbe hullnak fekete szavaim. Egyedül te, csak te láthatod ezt, mert a fekete szavak ellentéte, a fény vagy.

Ítélet után bedobtak a többi rab közé. Mocskosak, elvetemültek, tolvajok. Közbűntényesek. Összetörik a gondolataimat, lenéznek, leköpnek, ha látják, hogy meditálok a világ, a végzet, a fátum kérlelhetetlen kihívásain. Bolondnak tartanak emiatt.

Hivatalból kinevezett védőügyvédem fellebbez. Gépiesen írom alá, mintha nem rólam lenne szó. Ez is furcsa. Kinek a perét tárgyalják újra? Az enyémet? De ki vagyok én? Létezem én még egyáltalán? Ember az a roncs, amit rogyadozó léptekkel hurcolok?

Szállítanak ismét, mint a disznókat a barompiacra. Himbálódzik a rabszállító kocsi, dülöngélek össze-vissza, de nem tudok támaszkodni, kezemről, lábamról pillanatra sem veszik le a bilincset.

A bölcsőd és a sírhantod közt hoznak-visznek, Bolyai János! Kolozsváron ismétlik meg azt a bohócmutatványt, amit Marosvásárhelyen lejátszottak. Kövér tokák feszülnek a katonazubbony körgallérjába. Jól táplált, elhízott bikák. Már gyűlölni sem tudnak úgy, ahogy elvárja tőlük a hatalom, pöffeszkednek, szemérmetlenül taszítják jobbról balra vagy balról jobbra az ágyékuk ékességét, ha az megszorul a szűk katonanadrágban.

Figyelembe veszik leromlott egészségi állapotomat, de az alapvádat nem ejtik el: Contra-revoluționar! – Ellenforradalmár! Ez most már olyan billog, amit életem végéig hordanom, viselnem kell. Csíkos rabruhámra is rámocskolják fehér olajfestékkel: C. R. Nincs súlyosabb billog a börtönben, mint ez a két betű: C. R. Contra-revoluționar! Bárkit feljogosít arra, hogy belém rúgjon, hogy leköpjön, hogy trágár szavakat okádjon rám.

Megfordulhatott a fejükben, hogy meghalok, a nyakukra rohadok, aminek nem örülnek az üvegszemű elvtársak. Egy rab eltemetése is kiadás. Hulljon el ott, ahol nincs gond vele.
Lecsökkentik a büntetést két évre, a jogfosztást három évre. Ennyit talán még kibír ez a roncs.
A cinizmus olyan egy ilyen ítéletben, mint a nyű a szilvában, almában. Teljes vagyonelkobzást rendelnek el, és 600 lej perköltséget.
Ágytakaró, lepedő, párna, matrac. Mindenik kopott. Ezt találta a szülői házba kivonuló bírósági végreható bizottság. Ennyi volt az én világi vagyonom.

Mi, az utódok tudjuk, hogy voltak anyagi gondjaid, Bolyai János. Szellemed nem korlátozta semmi, sorsodat igen.
De milyen élet az, ha egy lyukas, kigyérült lópokrócot is elkoboz a mindenható állam? Rá volt szorulva a diadalmas proletár diktatúra egy olyan takaróra, amit te, János, bizonyára a lovadra sem terítettél volna rá?
S velem akarják megfizettetni a perköltséget?

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy őszig zárva maradnak az iskolák?







eredmények
szavazatok száma 2349
szavazógép
2020-02-15: Kultúra - :

Farsangi fánk (Nyelvelő)

Népszokásokban bővelkedő időszak. Elég hosszúra nyúlik –  vízkereszttől hamvazószerdáig –, ezért sok alkalom adódik a lármázással, szórakozással, táncmulatsággal járó eseményekre. A néprajzi szakirodalom a 15. század óta számon tart egyebek mellett farsangi ruhacseréket férfiak és nők között, álarcos alakoskodásokat.
2020-02-15: Nemzet-nemzetiség - :

Csinta Samu: Fohász Ditróért

Fáradhatatlanul dolgoznak a mémgyárak, a világ száján Gyergyóditró, a Hargita megyei nagyközség, amelynek lakói az elmúlt napokban saját kezűleg alapozták meg részben településük rossz hírét. Nem kellett hozzá más, mint két, a világ másik végéről érkező vendégmunkás, akik tudtukon kívül kavartak fel egy bűzölgő pocsolyát. Megjelenésük jelentette azt a cseppet, amelytől túlcsordult és mindent elöntött az indulatok szennyvize. Néhány napon át mindenki őrült táncot járva tapicskolt a sárban, telefröcskölve mindent és mindenkit a környéken.