Pordány László: Trianon nem múlt el

2020. február 15., szombat, Élő múlt

Már a csapból is Trianon folyik, mondják egyesek a hazai sajtó és a közbeszéd nyomán. Tele van vele a padlás, mondják mások. Én pedig azt mondom – talán sokakkal együtt –, hogy hadd folyjon és legyen csak tele. Mert a múltat nem („végképp”) eltörölni kell, hanem emlékezni rá.

Az unott lemondást, az ignoranciát vagy a meggyőződéses pesszimizmust többen magyarázni vagy indokolni is próbálják: száz évvel ezelőtt történt, tehát régen elmúlt, kit érdekel ez ma már, mit törődünk vele? Vagy: egyesek még mindig a régmúlt eseményein rágódnak, egy rég nem létező és soha vissza nem térő ország után sóvárogva nosztalgiáznak. Ez nem csak érdektelenséget, hazafiatlanságot és a bajban lévők iránti érzéketlenséget tükröz, bár az sem válik dicséretére egyetlen magyar embernek sem. De vétkes tudatlanságot is, azt a fajtát, aminek következtében néhányszor már majdnem kiírtuk magunkat a történelemből. Mert micsoda tudatlanság Trianont régmúltnak és elmúltnak vélni, miközben minden nap és minden órában sújtja a magyarságot, különösen a határon túl élőket!

Aki valaha járt Erdélyben, nyitott szemmel, nyitott füllel és legalább minimális magyarságtudattal, és visszatérve nem Oradeáról vagy Târgu Mureșről beszél, az legalábbis sejt valamit abból, hogy mit szenvedett a magyarság néhány év kivételével egy évszázadon keresztül – és szenved a mai napig. Mert az anyaországban, úgy látszik, lehet mindent elfelejteni (a felejtést sokáig nem csak bátorította, hanem meg is követelte a politika), de a határok túlsó oldalán sohasem lehetett felejteni. És hogy ez így van, azt sem szabad elfelejteni.

Fiatalkoromban Erdély-járóként már a határon megtapasztalhattuk, hogy a felejtés legföljebb ábránd, mert Trianon nem is Erdélyben, hanem már a magyar–román határon kezdődött, és akik nem riadtak vissza, hanem újra és újra, esetleg rendszeresen megkíséreltek átjutni, azok megtanulhatták, hogy milyen a velünk élő történelem. Nem volna könnyű ezt elmagyarázni a mai fiataloknak; elég, hogy a hosszú és idegtépő várakoztatás, majd az autó átkutatása volt a legkevesebb.
A határőrök durvák voltak, és gyakran fenyegetve, néha ordítozva igyekeztek nemcsak megfélemlíteni vagy megalázni a magyarországi utast, hanem egyúttal el is tántorítani a legközelebbi úttól. Ennek a leghatásosabb módja persze az volt, hogy nemcsak ellenségként viselkedtek, hanem egyszerűen el is vették az embertől, amit ajándékként akart átvinni és nekik nem tetszett. Kávé, élelmiszer, „betű”: Biblia, egyéb könyvek és kiadványok. Utóbbiakat többnyire csak szerencsével lehetett átcsempészni.

Bent, Erdélyben, ha a szörnyű utak miatti tengelytörés nélkül és a rendőrségi vegzálás ellenére sikerült elérni az úti célunkat, megtudhattuk, hogy mit jelent nélkülözni – sok esetben egy életre – és félelemben élni. Mert a magyar, különösen az értelmiségi, aki a román hatalommal akár a legkisebb mértékben összekülönbözött, még a büntetése letöltése után is a megtorlástól és a bosszútól való állandó félelemben és szellemi elnyomásban töltötte az életét. Elhagyni Romániát pedig sokáig csak nagyon nehezen és kivételesen lehetett.

Az anyaországiakkal tartott kapcsolataikat folyamatosan megfigyelték. Volt, akinek találkozni is veszélyes volt velünk, és minket is szorosan ellenőriztek. Volt, akivel csak szilveszter éjjelén találkozhattunk titokban, amikor kisebb volt a lebukás veszélye, mert olyankor a rendőrök lazábbak és többnyire kevésbé józanok voltak, könnyebb volt kikerülni a figyelmüket. Néha az is segített, hogy a hatalom nem mindig tudta, mit csinál a jobb kéz és mit csinál a bal.

Egyszer egy Nicolae Ceaușescu elnyomó és magyarellenes atrocitásait bíráló politikus titkos iratait hoztuk Magyarországra.

Ez akkor főbenjáró bűn volt, és tudtuk, hogy ha elkapnak, akkor nagy a baj. Tél volt, az út jeges, Marosludas alatt egy nagy kanyarban megcsúsztunk, két pördülés után az árokba borultunk, én elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz térve megláttam a kocsi utasterében, hogy a korábban gondosan elrejtett papírok elszabadultak és szanaszét szóródtak, először nem azt néztem, megvan-e kezem-lábam, hanem rémülten arra gondoltam: na, most lebuktunk. De amikor megérkezett a rendőri „segítség”, nem érdekelte őket a sok papír, ellenben jól megbüntettek bennünket, mivelhogy „nem az útviszonyoknak megfelelően közlekedtünk.”

Az eltelt évszázad során, különösen a második felében, főként pedig a legutóbbi évtizedekben (részben a rendszerváltozások előidézte szabad mozgással összefüggésben) drasztikusan csökkent és továbbra is csökken a magyarság létszáma az összes elszakított területen, de a megmaradt országban is, mint tudjuk, bár csak részben hasonló okok miatt. Valóban döbbenetes és elkeserítő a fogyás, elsősorban a nagyobb városokban.

Gyerekkoromban Marosvásárhelyen például szinte egyáltalán nem voltak románok, de Kolozsvárott is alig, az ötvenes években még nem sokkal többen tíz százaléknál, mára pedig majdhogynem megfordultak az arányok: a Türr István utcában, egyik kitűnő tudósunk lakóhelyén talán egyetlen román család élt, mára talán egy vagy két magyar. Ilyesmi nem fordulhat elő természetes úton.

A valaha színmagyar Vásárhelyen pedig a közelmúltban veszett el a magyar többség. De hasonlóan brutális változások mentek végbe a többi nagyvárosban, Kassán, Nagyváradon vagy éppen Szabadkán is, a sor folytatható. Mindezek alapján nem csoda, hogy egyesek utóvédharcról beszélnek az elszakított magyarság megvédésére tett erőfeszítéseink nyomán.

És mégis, láss csodát! A száz éve tartó körkörös magyargyűlölet és elnyomás után (plusz asszimiláció, be- és kitelepítések, erőszakos iparosítás stb.), amikor ellenségeink szándéka szerint már nem is lenne szabad létezniük magyaroknak az elszakított területeken, még mindig ott vagyunk, legalább felerészben az eredeti állapothoz képest: pontos számítások ugyan nincsenek, és különben is állandóan változnak az etnikai arányok, de összességében valószínűleg még mindig mi vagyunk a legszámosabb nemzet a Kárpát-medencében.

Ha ezt mostantól tartani tudjuk, nem utolsósorban a kormány erőfeszítéseinek köszönhetően, pozitív irányban tudunk elmozdulni, akkor reménykedhetünk a magyarság jövőjét illetően a Kárpát-medencében.  (Magyar Nemzet)

A szerző a Nemzeti Fórum külügyi tanácsadója, nyugalmazott nagykövet

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesznek-e újabb szigorítások a koronavírus-járvány miatt Romániában?








eredmények
szavazatok száma 318
szavazógép
2020-02-15: Nemzet-nemzetiség - :

Csinta Samu: Fohász Ditróért

Fáradhatatlanul dolgoznak a mémgyárak, a világ száján Gyergyóditró, a Hargita megyei nagyközség, amelynek lakói az elmúlt napokban saját kezűleg alapozták meg részben településük rossz hírét. Nem kellett hozzá más, mint két, a világ másik végéről érkező vendégmunkás, akik tudtukon kívül kavartak fel egy bűzölgő pocsolyát. Megjelenésük jelentette azt a cseppet, amelytől túlcsordult és mindent elöntött az indulatok szennyvize. Néhány napon át mindenki őrült táncot járva tapicskolt a sárban, telefröcskölve mindent és mindenkit a környéken.
2020-02-15: Elhalálozás - :

Elhalálozás