A legbölcsebb magyar (Deák Ferenc) pártfogását kérem alábbi soraimhoz, aki többek közt ezt mondta: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Bármennyire nem hízeleg a mondandóm, az igazat írom az alábbiakban, pontosabban: a valót, mert nehéz megmondani, hol is az igazság – legalábbis Mátyás óta, de az a gyanúm, hogy azelőtt sem volt könnyű.
Megáll az ész, gondolom, s most le is írom, mert világjárvány idején mit hallok az M1-en a fő-főtisztiorvos szájából…? Azt, hogy most már mindenki, illetve akárki „produkálhatja a koronavírussal fertőzött beteg tüneteit”, meg azt is, hogy a tesztek alapján mily sok ember esetében forog fenn, hogy „detektálták” a vírussal fertőzöttség tényét.
Közben nejem mondja, hogy egyszer ő is azt találta mondani valakire, hogy produkál, mire majd’ hároméves unokánk helyesbített: Prédikál, mama!
Engedtessék meg nekem azt mondani: ugyan hogy lehet valaki ennyire dingló?! Vagy törődjek bele ezennel, hogy ilyen most a világ? Kicsit nagyon a feje tetejére állt. Elnézést, ha értetlenkedésre adtam okot a „dingló” szó használatával, azt ugyanis hazulról hoztam, anyanyelvjárásomból, jelentése bolondos, nem egészen normális. Ahogy ez a helyzet sem, amelyben leledzünk.
Mondhatná valaki, hogy nekem ilyenkor hogyan is juthat eszembe potomságokkal törődni, s főképp oly életmentő szándékú személy rovására, mint az említett hölgy, akit munkájáért amúgy minden tisztelet megillet. Mitévő legyek, olykor-olykor kitüremkedik belőlem a magyartanár ezen atom-ókor idején is. És eszembe jut például Illyés Gyula, aki szerint helyesen beszélni és írni magyarul, az bizony jellemkérdés is. Meg József Attila szavai: „kinő a fű utánad”, s utánam is persze.
Előbb azonban hadd jegyezzem meg azt is azok számára, akik nem veszik tőlem rossz néven, hogy nem csupán a körülményeskedő, nyakatekert kifejezések magyartalansága, helytelensége ellen lehet kifogásunk, de például idegen szavaink majmolása ellen is. Hogy is mondta volt a legnagyobb magyar, Széchenyi (ejtsd: Szécsényi, s nem Szécsenyi!!!)? „Ha van saját szavunk, ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs, s nyelvünk bányáiból nem teremthető, vagy pedig honi szavunk csak egy árnyalattal is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gazdagító s az anyanyelvvel majd-majd összeforrandó szó iránt éppen annyi ospitalitást, mint amennyivel régi szokás szerint fogadjuk a jövevényt.”
Vonatkozik ez oly szavak használatára is, mint: izolálás, karantén. Legalább időnként azt kéne mondanunk, hogy valakit elkülönítenek, teljes elszigetelés vár rá, illetve egyféle vesztegzár. A karanténban levőket megfigyelik, ha szükségessé válik, akkor orvosi kezelésben részesítik őket a gyógyulásukig vagy a tünetmentességükig. A hivatalos eljárás, hogy az elkülönítetteknek a lappangási idő leteltéig kötelezően a zárt karanténban kell maradniuk. Előfordul, hogy a karantén egy adott földrajzi területre terjed ki, például településekre vagy akár egy országra (egészségügyi határzár), ennek jelenleg – sajnos – mindegyik változatát alkalmazzák. A karantén szigorúbb megfigyelést feltételez, mint az egyszerű elkülönítés, mely történhet az illető lakhelyén. Karantén szavunk arra is jó példa, hogy nem gond, megengedhető, nem hiba időnkénti használata. Azért, mert ha az átvett idegen szót magyarázgatnunk kell, nincs pontos megfelelője, ez esetben indokolt vele élni, de nem mindenkor.
Mi, magyarok ne distanciát tartsunk, hanem távolságot, még akkor is, ha nem monitorizálnak bennünket. Jó lenne, ha nem szorulnánk arra, hogy számítógéppel vagy másként figyeljenek meg, kövessenek nyomon minket. De azért ne detektálják a vírust, jobb lesz, ha észlelik, kimutatják.
Nem az idegen szavak mellőzésére hívom fel tehát a figyelmet, de arra, hogy minél ritkábban használjuk azokat, ha egyszer van magyar megfelelő, s jelenlétük ne legyen zavaró, a megértést nehezítő, ha már úgy érezzük, hogy nélkülözhetetlenek.
Zsigmond Győző
