Az újságíró cikke, gondolom, jóakarattal, de nagyon hiányos információs alappal íródott. Akármilyen céllal kezdődött Kézdivá­sárhely iparosítása az ,,átkosban", azt hiszem, pontosan fordított eredménye volt annak, amit a tisztelt újságíró állít.

Gondolom, minden írástudó, aki felületesen is ismeri a Székelyföld történelmét, hallott arról, hogy a felső-háromszéki és csíki székelység nagyon rég kénytelen kivándorolni, a mezőgazdasági terület soha nem fedezte a növekvő lakosság szükségleteit. Legrégibb ilyen írott információnk szerint az aranyosi székely települések a Kézdi törzs kirajzása révén jöttek létre még a középkorban.

Visszatérve a közelmúltba, a tradicionális társadalom fellazítása nem az iparosítás eredménye, sokkal komplexebb és mélyebb okai vannak (a mezőgazdaság elmaradottsága, kollektivizálás stb.). A kézdivásárhelyi ipari vállalatok amellett, hogy kenyeret biztosítottak nagyszámú helyi lakosnak, a kollektivizálás sok áldozatának, hazahoztak nagyon sok háromszéki embert, akiknek az ország nagyvárosaiban (Bukarest, Brassó, Oneşti stb.) kellett keresniük boldogulásukat. Azonkívül a harminc év alatt kinőtt egy generáció szakember, kérem, az újságíró urat, nézze meg, hány mai helyi vállalkozó vagy valamit számító szakember inaskodott a csavargyárban, mely iskolát épített (mai Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ), járóbeteg-rendelőt, sportbázist, s közben néhány csendben tevékenykedő jó embernek köszönhetően nem sikerült változtatnia a hatalomnak a nemzetiségi összetételen sem. Ez lett a csavargyár veszte, amiért kihúzták rá a cinkust, akik később szövetségre léptek a rablóprivatizáció szakértőivel, megakadályozták a csavargyár külföldi befektetőkkel kezdett és megegyezett magánosítását. Sajnos, céljaikat elérték, ha megnézzük megyénk mai helyzetét az országos rangsorolásban.

A csavargyár hat év után teljesen tönkretéve áll, Márton Albert, aki tudatosan részt vett a gyár tönkretételében, még ma is az egymillió dolláros váltóval akarja menteni magát (amit Románia legfelsőbb bírósága jogosnak és szabályosnak ismert el, de amiből máig a bukaresti cég, mely előlegezte a nyersanyagot, nem kapott egy centet sem). Csak a nagyon naiv, közgazdasághoz abszolút nem értő (igaz, dr. Márton Albert sem jeleskedik e téren) egyéneket akarja meggyőzni dr. Márton, hogy egy majdnem 60 millió dollárt érő gyár 10 hektár beépített területtel, több mint 550 munkagéppel (hat önműködő kovácsolóberendezés egyenként kétmillió dollárt ér), a Dallasnak becézett istállókomplexummal, ami egyedül több mint egymillió dollárt ért, ez az óriás csődbe mehet egymillió dolláros adósság miatt.

Szegény Márton Albert, aki kifizetett nagyon sok milliárd lejt el nem végzett munkákért és nem létező kombájnokért a bűnszövetség többi tagjának, ki tudja, milyen egyéni haszonnal, most azzal próbálja magyarázni, azért tette, hogy ne kelljen kifizetni az egymillió dollár értékű tartozást, de a többi hitelezőnek (adóhivatal, munkaügy, villamossági vállalat stb.) miért nem fizetett? Hogy a gyárat zárják be?

Sajnos, a sok jó munkatárs mellett a gyárban selejtet is termeltünk, egyik élő példa a Háromszékben állandóan visszajelző Márton Albert, akit rossz lelkiismerete sarkall, vagy egyetemi oktatói pályafutásának követelményét, a tudományos munkát, amire, gondolom, képtelen, a publicisztikával próbálja helyettesíteni. Mindenesetre senki meg nem fogja bocsátani neki a gyár tönkretételében játszott szerepét, még ha a hátralevő büntetőpereiben kiszabott penitenciát le is üli.

Ami a gyár megmentési akcióját illeti, én sajnos szkeptikus vagyok, nem hiszem, hogy annyi pénz összegyűljön, hogy eredményesen lehessen harcolni a rablókkal szemben, akik minden törvényszéki tiltás ellenére most is tovább rabolják a gyárat, élő példa a nemrégi tűzeset. A hőkezelő berendezésekben lévő hőálló, rozsdamentes acélszerkezeteket vágták lángvágóval, s a kiugró szikrák felgyújtották valamelyik olajtartályt. Az ócskavasgyűjtőkkel közös rablás, gondolom, ma is hasznot hoz Mártonéknak és bűntársaiknak.