Életrevaló teremtés, elhullatott darabkája, a magszár végén nőtt sarjhagymácska akár a gyepben is képes gyökeret ereszteni. Olyan kártevője sincs, amely merne kikezdeni vele, a kertünket néha meglátogató őzek és mezei nyulak is kerülik. Én mindig palántáról nevelem: nyár végén, ősz elején elszórom a „magjait”, majd tavasszal, amikor kiadós esőt ígérnek az időjósok, átültetem katonás rendbe. Ezekből lesz a szépen kifejesedő, télire való, karakteres ízű és illatú fűszerzöldség, amely nélkül ugyebár a legfinomabb kerti vetemény, a kolbász is elképzelhetetlen. De „mivel több nap, mint kolbász”, sokszor csak az aranysárga tyúkzsírral megkent pirítós kenyeret teszi fenségessé.

Most, tavasszal a fiatal fokhagymácskák kiváltják a kamrában lassan már fonnyadásnak induló tavalyiakat. Az ember már amúgy is kívánja az életerővel teli friss zöldséget. Így „zöldhagymaként” kerül a konyhára.

De nem mind! A harcias fokhagyma nemcsak magamagát, hanem másokat is tud védeni! A paradicsomtövek köré is elszurkálok néhányat, az uborkasorokba is teszek, a málnának is ők biztosítják a védelmet. A krumpli közvetlen közelébe is jut belőlük, nincs is bajom a coloradói csíkos bevándorlóval (annál több a szulákkal…)! A fokhagyma-katonák szerepe nem jár le július-augusztusban, amikor társaik az ágyásokból felkerekednek a konyha, kamra felé. Ők maradnak a kertben, hogy oltalmazzanak. De huncutok! Őszire „elmásznak”. Igen, a fokhagyma képes arra, hogy a mélyebb talajrétegekbe húzódjon le, ahol átvészeli a telet, s ha eljő az új tavasz, csokrosan bújik majd elő.

Klárik László