Érdekes, egyben ingoványos terület is ez a téma. Az, mert gyarló emberként hajlamosak vagyunk mitizálni mindent, de elsősorban saját „fajtánkat”. Még egyszerű közemberként is el-elragadtatjuk magunkat, és azt mondjuk, akár fennhangon is, hogy nincs a magyarnál szebb, jobb, okosabb ember a világon. Van – volt és lesz is valószínűleg – olyan politikai vonulat, amely ezt akár a kizárólagosságig magáévá teszi. Mindannyiunk kárára. De most nem róluk beszélnék, hanem tovább egyensúlyoznék az emlegetett keskeny, olykor pengeélnyi mezsgyén magyarságunk valós értékeiről értekezvén.
Amikor nemzetként magunkat dicsérjük, mindig eszembe jut az, hogy bizony köztünk is vannak jó és rossz emberek, csalók és adakozók, családszeretők és -nyomorítók egyaránt, hogy a párhuzamok sorát ne szaporítsam. Mégis, minden racionalitásunkat latba vetve is, oda lyukadunk ki legtöbbször, hogy „azért van bennünk valami”! Valami, ami lehet, hogy nem több, mint más nemzeté, hanem egészen más, egészen sajátságos. Mert annak ellenére, hogy látjuk a mellettünk élő román nemzetiségűeket például, akik ha úgy érzik, támadás érte őket, sokkal jobban összefognak, mint mi, annak ellenére, hogy látjuk a velünk élő németeket, szászokat, akiktől rengeteget tanultunk, de a közös történelmünk során valahogy kicsit opportunista módon mindig a velünk szemben állók mellett kötöttek ki (és mindezekért joggal lehetnénk féltékenyek rájuk), nos, mindezek ellenére mégis maradunk magyarnak, és marad bennünk az érzés: mi mások, mi különbek vagyunk.
Azt hiszem, ennyi példa elég a lényeg érzékeltetéséhez. Pedig ma is sok az olyan anyaországi ember, aki nem érti, mi a magyar nemzet egysége, nem érti, hogy nemzetben gondolkodónak nincsen határ, most is csak szajkózza: aki Magyarországon adót fizet, az beszélhet, a többinek, kuss. Kíváncsi vagyok, mit szólna akkor, ha ma Békés például Romániához tartozna, mert vastagabb volt Trianonkor a ceruza hegye? De az érem másik oldala is élő igazság: ma is élnek – nem kevesen – a csonka ország határain túl olyan magyarok, akik még emlékeznek a régi magyar katonatisztek arroganciájára és helybeli magyarok iránti lenézésére.
Szóval nem vagyunk makulátlanok. Egyáltalán nem. Mégis van valami a levegőben. Éppen most, a koronavírus fenyegetése alatt, Trianon századik évfordulóján, akkor, amikor a csíksomlyói búcsú is a virtuális térbe költözik, mégis éppen most érezzük egyre erősebben azt, amiről oly gyakran énekelünk: mi egy vérből valók vagyunk! Hogy minden szembejövő arc rokon és ismerős. És az újraköltött vén Európa dal is arról a magyar csodáról mesél nekünk.
A susogók szerint a válság a rosszat hozza ki az emberekből. Mi, magyarok, azt mondjuk ma: nem igaz. Szerteszórva a világon, de a globalitást kihasználva rakjuk össze nemzetivé lokális értékeinket. Amerikai székelytől alföldi magyar tudósig mindenki azon dolgozik, hogy úgy segítsen nemzetén, hogy az az egész emberiségnek jó legyen. Nem először a történelemben. Köszönetet most sem várva. De töretlen hittel és mindig szárazon tartott puskaporral. Magyarul: magyarként. Csodaként. Csodavárás nélkül.
Pálmai Tamás
