Civil évkönyvHagyomány, örökség, érték

2020. június 10., szerda, Kultúra

A hagyomány életünk kerete, amely megadja létünk szerkezetét, megmutatja, hogyan élünk, hova tartozunk, melyek az alapvető értékeink – fogalmazott Bodó Barna, az ötödik Civil Évkönyv szerkesztője a kötet online bemutatóján, amelyen a vaskos kiadvány néhány szerzője beszélt terepen végzett néprajzi kutatásairól, számolt be egy-egy tájegység jelenleg is élő, a közösség és civil szervezetek által életben tartott hagyományairól. A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége (MCSZESZ) által kiadott évkönyvben háromszéki vonatkozású tanulmányok is szerepelnek hímzésekről, mézeskalács-készítésről, az erdővidéki kézművességről, a vargyasi bútorfestésről, orbaiszéki hagyományápolásról.

  • Élő hagyomány – a bölöni farsang. Fotó: Albert Levente
    Élő hagyomány – a bölöni farsang. Fotó: Albert Levente

A Hagyomány, örökség és érték alcímet viselő kötet bemutatóján Bodó Barna, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára, a Szórvány Alapítvány és az MCSZESZ elnöke ismertette: az első Civil Évkönyvet 2013-ban adták ki, amelyet az akkor megszűnt Civil Fórum mozgalmi lap folytatásának tekintettek. A második kiadványban a fiatal nemzedéket szólították meg, akik a civil társadalommal kapcsolatos kutatásokat végeztek, a harmadik évkönyv első alkalommal tette elemzés tárgyává az erdélyi fesztiválokat, a kötetben nyolcszáz fesztiválról közölnek leírást. A negyedik évkönyv kettős, 2016–2017-es, ebben az ifjúsággal kapcsolatos jelenségeket vizsgálják, az ifjúsági szervezetek tevékenységét elemzik. Az idén megjelent ötödik kötetben négyszázharminc oldalon tanulmányokat közölnek, az utolsó hetven oldal adatbázis, közel nyolcszáz olyan szervezet, szerveződés adata jelenik meg, amelyek hagyományőrzéssel, örökségmegőrzéssel foglalkoznak.

Az online bemutatón Bodó Barna úgy fogalmazott, a hagyományt a közösségi magatartásformák nem örökletes programjának tekinti, a kultúra invariáns rendszerének, a kultúra grammatikájának, az élet keretének, amely befogad és kirekeszt, megadja létünk szerkezetét, előír, megmutatja, hogyan élünk, hova tartozunk, melyek az alapvető értékeink. Aki azt mondja, hogy a hagyomány a múltból átvett érték, azért téved, mert a hagyományok, amelyek számunkra vallott és belsővé vált értékek, azt is mutatják, hogyan viszonyuljunk a mához – mondotta. A kötet szerkesztője szerint, ha a hagyományt csak a korábbi értékek átvételének tekintenénk, akkor ezek az értékkészletek nem volnának képesek a mával kapcsolatosan azokat a jelzéseket, alapvető normákat közvetíteni, amelyek szerint élni tudunk és saját értékeinket megőrizhetjük. A mi közösségünkben a hagyományőrzés legfontosabb szerepe a közösségépítés, ezt Székelyföldön a helyi önkormányzatok által fenntartott intézmények is szolgálják, de máshol ez nem egészen van így, a szórványban a legnagyobb hagyományőrzők a civil szervezetek – fogalmazott. Bodó Barna hangsúlyozta, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége, amelynek százharmincnyolc tagszervezete van, azért vállalta ezt a munkát, mert úgy gondolja, hogy a helyi közösségek jóval több, mint a felénél a civil szervezetek végzik azt a munkát, amelyet állami intézményeknek kellene végezniük.

A kötet szerkesztője ismertette a kiadvány szerkezetét. A bevezető tanulmányban Pozsony Ferenc néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára Hagyomány, örökség, érték és hungarikum című dolgozatában nagyívű összefoglalását adja a kérdés elméleti vonatkozásainak, és kitér azokra a folyamatokra, amelyek említett területeken Erdélyben és Magyarországon megfigyelhetőek. Az első fejezetben a szerzők egy-egy témakört mutatnak be: öltözködés, viselet, kézművesség, hímzések, egyházi zene, falutörténetek, tájházak, helyi szokások. A második fejezetben tájegységenként, kistérségenként számolnak be a szerzők a hagyományápolásról, valamint tanulmányt közölnek a műemlékvédő civil szervezetekről. A harmadik rész egy kutatás eredményeit mutatja be arról, hogy miként vesznek részt a megyei kulturális központok a magyar közösség hagyományos kultúrájának megőrzésében és terjesztésében. A megkeresésre tíz kulturális központ válaszolt, a következtetés: a központok az egész civil szférát formálisan partnernek tekintik, de gyakorlatban lényegi partneri kapcsolatról, Székelyföld kivételével nem beszélhetünk – szögezte le Bodó Barna.


A hagyomány a kulturális örökség része

A kötetben Vajda András néprajzkutató, egyetemi adjunktus a falutörténetekről és tájházakról közöl tanulmányt, mindkettőben arra a kérdésre próbál választ adni: mi történik a népi kultúrával, a helyi kultúrával, amikor az kiszakad eredeti közegéből? Szerinte a hagyomány a kulturális örökség része, amivel jelenleg a kutatók és tudósok mellett nagyon sokan és sokféleképpen foglalkoznak. Az organikus hagyomány az, amit a közösség a mindennapi rutin mentén működtet, jelenleg a fenntartását az intézmények és civil szervezetek veszik át – mondotta. Vajda megállapítja, hogy a falutörténet és a tájház a kortárs hagyományőrzés eszköze, formája, amelyen keresztül kapcsolatba kerülhetünk mindazzal a tárgyi és szellemi örökséggel, amely ránk hagyományozódott, itt van a jelenünkben, de nem szervezi a mindennapjainkat. A színpadon megjelent hagyomány, a könyvekbe zárt hagyomány, a tájházak falai között őrzött tárgyakba zárt emlékek nem képezik a mindennapjaink részét, a vele való találkozás ünnep – szögezi le Vajda András. Megállapítja, a tájházakat, falusi gyűjteményeket, vidéki múzeumokat azzal a nem rejtett szándékkal hozzák létre, hogy a helyi identitást megszerkesszék, láthatóvá, folytonosan hozzáférhetővé tegyék, hosszú távon megőrizzék.

Lapunk kérdésére, hogy a hagyomány és a hagyományőrzés miként határozza meg egymást, Vajda elmondta, a hagyományőrzésnek annyi köze van a hagyományhoz, hogy a hagyományt, amely használaton kívül rekedt, mesterségesen életben tartja egy másik közösségben. Amit őriznek, azzal nem élnek együtt, míg a hagyomány az, ami az emberek életét szervezi, és ahhoz nem kell civil szervezet, hisz a mindennapok része – szögezte le. A hagyomány folyamatosan változik, rétegek rakódnak rá, megújul, új elemekkel gazdagodik, amelyek attól válnak hagyománnyá, hogy funkciójuk révén beépülnek a közösség életébe.
 

A Mezőségtől a Barcaságig

Balázs-Bézsi Attila, a szamosújvári TÉKA Alapítvány elnöke a kötetben a Mezőség egyes kistérségeinek civil szervezeteit mutatja be. Az online ismertetőn hangsúlyozta, ha hatékonyan akarnak működni, ezeknek a szervezeteknek fel kell vállalniuk a magyar közösség összes igényét, néptánctól az iskolaépítésig, régiófejlesztési programokig, a hiteles népi kézművesség ápolásáig. Kiemelte a válaszúti Kallós Alapítványt, amely nem csak egy nagyon értékes és egyedülálló múzeumot hozott létre, hanem egy élő kézművesházat is, és fokozatosan kezdik meghonosítani Erdélyben a népi kézművesek minősítésének rendszerét. A TÉKA Alapítvány kézműves műhelyében hetente százhúsz, százharminc diákkal foglalkoznak, van akkreditált keramikusképzésük, a résztvevők államilag elismert oklevelet kapnak – mondotta. A karantén ideje alatt kézműves házat szereltek fel egy önálló ingatlanban, égetőkemencékkel, tűzzománcműhellyel. Ismertette a felnőtt kézművesek társulását, amelynek tagjai rendszeresen vesznek részt vásárokban. Balázs-Bézsi Attila szerint hatékony, értékmegőrző jövőirányú fejlődés csak a szakemberek, kézműves mesterek összefogása által valósulhat meg.

A barcasági, hétfalusi magyar hagyományőrző csoportokat Kovács Lehel informatikus, közösségszervező, a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság ügyvezető elnöke mutatta be. Elmondta, a Barcaságban a magyarok mellett a szászoknak és a románoknak is megvannak a saját hagyományaik, de nincs átjárás közöttük, szerinte nagyobb nyitásra és érdeklődésre lenne szükség ezen a téren. Kiemelte, különbséget kell tenni Brassó és a Barcaság többi része között, mivel Brassó erőteljesen ipari város, ahol kevés magyar hagyományőrző csoport működik, itt a természetjárásnak van a legnagyobb hagyománya. Az egyedüli magyar lap a Brassói Lapok, amelyet Bem József alapított, amikor itt járt Brassóban, és a mai napig működik, a hagyományőrzés terén az egyházaknak van a legnagyobb szerepe a Cenk alatti városban – mondotta. Négyfalu a legnagyobb város a megyében, jelentős magyar közösség él itt, több mint 21 százalék, már az 1900-as évek elején megalakult a Csángó Alapítvány, jelenleg pedig kézműves egyesületek, ifjúsági szervezetek működnek, varrókör alakult, elkezdték a csángó viselet, a híres kösöntyűk, mellboglárok készítését, írott-tojás-tanfolyamokat szerveznek, Apácán, Barcaújfaluban és Krizbán még járják a boricát. Tavaly száztizenhét barcasági csángó ételt azonosították be, meg is főzték mindeniket, leírták és a recepteket közzétették. Bodolán, Keresztváron is működnek tánccsoportok, híres a keresztvári férfikórus, s bár a Barcaság végvár és szórványvidék, nem áll rosszul hagyományőrzés tekintetében – szögezte le Kovács Lehel.

A sokszínű és rendkívül hangsúlyos kalotaszegi néptáncéletet Török Ferenc néptáncos, néptáncoktató, a Sapientia EMTE doktorandusza ismertette. Kalotaszegen a néptánc az élő kultúra része, tánccsoportok működnek és mutatkoznak be nagy sikerrel, több száz résztvevője van a tánctáboroknak, legényesversenyeket tartanak, a tánccsoportok fellépnek közösségi eseményeken, falunapokon, az oktatóknak mesterkurzusokat tartanak – számolt be Török Ferenc. A gondok között említette az infrastruktúra hiányát, kevés a megfelelő próbaterem, ritkák a képzési alkalmak, de mindezek ellenére a néptánc a legfőbb mozgatója a kalotaszegi hagyományőrzésnek.


Következtetés

Hagyományápolás Orbaiszéken című írásában Gazda József író, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke úgy fogalmaz, hogy hagyományait „minden közösség elődeitől kapja, örökli azokat, bekerülnek a rá jellemző felfogás, szokásrend, az általa alkotott, tudatában élő, azt meghatározó örökségek közé, s élnek vagy bizonyos mértékig léteznek akkor is, ha azokat az egyén nem tudatosítja, s az adott közösséget meghatározó, arra a közösségre jellemző szokássá válhatnak, melyeken nem gondolkoznak. Úgy is mondhatnánk: létük részévé vált. (…)  A hagyományápolás – a fentiekből is következik – csak részben önkéntelen, »magától értetődő« folyamat. Korunkban, a rádió és televízió uniformizáló korában, »amerikanizálódó« világunkban – s nem utolsósorban kisebbségi léthelyzetünkre való tekintettel is – önmagunk fel nem adása megmaradásunk egyik biztosítéka. Éppen ezért örökségünknek ezt a részét, mely a hagyományok fogalomkörébe beletartozik, tudatosan kell őriznünk, vállalnunk és éltetnünk, ennek fontosságát is tudatosítanunk kell, szemben az idők árjával, ama meg nem állítható ár hatásával is. (…) Végkövetkeztetésként levonhatjuk: olyan nép vagyunk, akik hagyományainkkal az egyetemes kultúra által számon- és nyilvántartott értékeket adtuk az emberiségnek. Hogy csak két, Orbaiszékhez is kötődő példát mondjunk: Kőrösi Csoma Sándor életműve és a magyar népdalkincs (amelynek számtalan értékes darabját gyűjtötték Orbaiszéken) hivatalosan is az egyetemes emberi örökség részévé nyilváníttatott. Ezek ápolása, kutatása szent feladatunk. Különösen ma, amikor a közeljövőben száz éve lesz már annak, hogy a világpolitika népünket kisebbségi sorba taszította. Feladatunk hát küldetéses is. Értékeink mentésével, továbbadásával saját népünket, nemzetünket is mentjük, éltetjük.”

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz a vasárnapi parlamenti választásokon?










eredmények
szavazatok száma 285
szavazógép
2020-06-10: Magazin - :

A barna belga: Leffe Brune (Sörcsap – a székely sörkalauz)

Amióta a laikus szakértelmével kóstolgatom a különböző típusú, ízvilágú habos nedűket, rájöttem, hogy én határozottan szeretem a barna/fekete söröket. A Leffe Brune újra megerősítette bennem ezt az érzést, hiszen egyszerűen finom.
2020-06-10: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Sajtó a járvány szorításában (A digitalizáció útján)

A világjárvány kapcsán napvilágot látott gazdasági elemzésekben és előrejelzésekben kevés szó esik a médiáról. Nem csoda, hiszen – társadalmi funkciójából fakadóan – az ellenőrzött forrásokból történő hiteles tájékoztatásra talán nagyobb szükség van ma, mint valaha, így a sajtótermékek „fogyasztása” s ennek következtében a média működése folyamatos volt. Az államilag fenntartott közszolgálati média mellett a kereskedelmi alapon szerveződő lapkiadók is igyekeztek megfelelni a feladatnak, ám gazdasági problémáik jelentős mértékben befolyásolták működésüket. Rövid elemzésünkben az egész hazai sajtóról aligha alakíthatunk ki általános képet, ám a számunkra legismertebb termék, a Háromszék és ezzel együtt a hasonló „cipőben járó” helyi napilapok ilyen jellegű folyamatait vázolva igyekszünk betekintést nyújtani az ágazatba. Ahogy mondani szokás tehát, kivételes módon – elvégre kivételes időket élünk – „akasztjuk a hóhért”. Arra is rámutatunk, a digitalizáció révén milyen új szolgáltatásokkal igyekszünk meghálálni olvasóink és ügyfeleink bizalmát, hogy a személyes ügyintézés helyett az otthon biztonságából rendelhessenek újságot, tehessenek fel apróhirdetést, gyászjelentőt.