Olvasom Orbán-Barra Gábor jegyzetét a Székely Hírmondó június 5. számában, ahol megemlékezik a merénylet ártatlan áldozatáról, Vaszi Jánoskáról. A szomorú és egyben felháborító történetet már többször átbeszéltük, és végső kicsengése mindig az volt, hogy felelőtlen cselekedetét egy 12 éves iskolás fiúcska, Vaszi Jánoska halála tette örökre felejthetetlenné. Ezért is térünk vissza, sokadszor is a történtekre.
Szülei reménykedtek a román igazságszolgáltatás sokkal aktívabb hozzáállásában, ami ismeretlen okból addig halasztódott, hogy 15 év után a brassói táblabíróság többször sürgetett válaszában az esemény elévüléséről írt. Egyébként a nyomozást a bukaresti politikai rendőrség (Securitate) folytatta le, és egyik legsürgősebb teendője a helyi belügyiek félreállítása, leváltása volt (talán az egész ügynek ez volt a célja?).
Engem is többször kihallgattak és sok megjegyzett, magyar személyt. Jól felismerhető volt, ahogyan egy roppant mérges bukaresti ezredes (kihallgatóm) próbált irányt adni a megoldásnak. Sok eltelt év után egyre biztosabb vagyok abban – számtalanszor végigmenve az ügy lecsengéséig – hogy már a kezdet kezdetén tudták, mi történt és miért. Vagyis nem keresték a tettest, mert az esemény provokáció volt. A megrendezett és (a szándék szerint) áldozatok nélküli akció célja a helyi magyarság megfélemlítése, semlegesítése.
Mivel a „forradalom” után lehetségessé vált a történtek újravizsgálása, és hozzánk (volt politikai foglyok szervezete) fordult Vaszi Jánoska édesanyja (Teréz asszony), aki nem tudta elfogadni, hogy fia gyilkosa ne nyerje el méltó büntetését, az ügyet én vettem a kezembe és néhai Simó Erzsébet újságíróval megpróbáltuk kivizsgálni. Erzsébetnek és nekem is több cikkem jelent meg (Merénylet vagy provokáció, Háromszék, 1999. június 4.), és több dokumentumot bemutattam. Számtalan akkor befolyásos emberhez és intézményhez folyamodtunk, néhányszor a brassói táblabírósághoz is. Annyit sikerült levelezésünkkel elérni, hogy az ügy több vaskos dossziéját láttuk a főügyész asztalán, amelyeket a Securitate kérésünkre átküldött a táblabírósághoz. Számos, az ügyhöz kapcsolódó írásos dokumentumot őrzök, alkalmasakat arra, hogy a részletekről is tájékozódhasson bárki. Szívesen megmutatom, de tovább őrzöm egy reménybeli újravizsgálathoz.
Az ügyben többen nyilatkoztak a rendszerváltozás után, így Rab István volt megyei első titkár, Ioan Hancheș, a belügyminisztérium Kovászna megyei főfelügyelője, Aulich Sándor ezredes, a Securitate parancsnoka. Ha valakiknek hinni lehet, akkor ezeknek a személyeknek a nyilatkozatai, miszerint provokáció történt, hitelesnek elfogadhatóak. Az ügyben az eljárás folyamán felmerült egy személy neve azzal a feltételezéssel, hogy ő volt az, aki kikerülte a helyi belügyeseket. Többeknek, annak idején Erzsébet asszonynak is mondtam, hogy mivel nincsenek megtámadhatatlan bizonyítékaim, és a nevet közlő sem vállalja név megerősítését, ezt nem árulhatom el. Kellemetlen rágalmazási pert indíthat az illető ellenem. (Egyébként az illetőt a történtek után más megyébe helyezték.)
Maradjunk tehát annál a „majdnem” bizonyos feltételezésnél, hogy az eset a Securitate rosszul sikerült provokációja volt. Az aradi ébresztőórából és a konzervesdobozokból összeeszkábált, vörös zászlónyélen feltámasztott szerkezetnek éjjel kellett volna robbannia. A robbanás utáni fényképet a szörnyen szétszabdalt áldozatról egyszer láttam, de soha nem hozták nyilvánosságra (állítólag a szülei sem látták).
Miután Jánoska szülei elhaláloztak, életükben a legcsekélyebb vigaszt sem kaphatták meg, nem nézhettek szembe fiúk gyilkosával. De ha így is van, addig fogja égetni a szégyen lelkünket, amíg a gyerek nem kap egy emléktáblát, vagy egy emlékszobrot a kommunizmus kegyetlen, „cél szentesíti az eszközt” elvének igazolására. Az Emlékmű helyett dokumentumfilm jó, hogy elkészült, bár a megszólaló személyek többségének a szövege nem sokat adott hozzá a történtekhez.
