Én az „átmenet” kifejezést használtam, az átmenetet egyik társadalmi berendezkedésből a másikba – ezt tartottam helyesnek, de éppen csak szembe nem röhögték a körülményeskedésemet.Túl bonyolult és egyenesen érthetetlen, üres, fontoskodó, meg miféle átmenet és merre tart? És erre a sok jelzőre már kénytelen voltam szembesíteni a műsorvezetővel a pont e hónapban készült felvételemet az autósorról, mely a sepsiszentgyörgyi állomási hidat kötötte össze átmenetileg a benzinkúttal. Hogy még mindig tart és mi okból. Néhány nappal korábban a benzinhiányt szemléltetni kellett felmásznom az egyik állomás negyedi tömbház tetejére, tudván, minden blokktető ajtaja nyitva áll. Ám ahogy az antennák között kiértem a tető peremére, már lehetett látni, hogy a képben így sem fog elférni a teljes kocsisor.

A nyolcvanas évek emléke idéződött fel, mikor még üzemanyag-megtakarításként egyik hétvégén páros, másikon páratlan rendszámú járművek közlekedhettek, kerestük az új ötleteket az illetékeseknek, hogy átfesthetnék az ország autóállományát, felét feketére, másik felét fehérre, vagy használhatnák a fotózásban ismert pozitív-negatív eljárást, hogy szegény kiszolgáltatott rendőrnek ne meredjen ki a szeme, miközben a törvényt semmibe vevő autóvezető elsuhan mellette, még mielőtt leolvashatta volna az utolsó számjegyet. Aztán számtalan pletyka terjengett, hogy szomszédunk több számtáblát rejteget csavarhúzóval együtt a pincéjében, a másiknak meg a páros Trabant mellett még van egy páratlan Daciája is, hogy Bukarestben a civilben zebra szélére álló rendőr elsőbbséget ad az autósoknak, s a tőle pár méterre álló egyenruhás már el is vette a vezető jogosítványát, vagy barátom kedvenc vicce, hogy a sebészfőorvos felesége panaszkodik a barátnőjének: ha férje berúg, benzinkutasnak képzeli magát. Mert a benzinkutas fölött már senki sem állt a társadalmi ranglétrán, sem pincér, sem aktivista, de az első titkár is ki volt szolgáltatva a benzinkutasnak.

A 89-es decemberi fordulat egyik változásaként képzeltem, hogy végre ez a kiváltságos társaság is a havi béréből fog megélni. De arról mind a mai napig meg voltam győződve, hogy ez a páros-páratlan kocsifuttatás eredeti romániai ötlet, míg rá nem találtam, hogy tizenegy évvel ezelőtt Budapesten szmogriadó esetén alkalmazták, öt évvel ezelőtt Párizsban, Rómában – lehetett viszont ingyenes biciklit kölcsönözni a vészes időszakra. S ha tovább kutatok a hírek között, még közelebbi példákat is találok.

De helyben, nagyváros hiányában is szétnézhetek az utcán, hogy valamilyen kerékkötő, demokratikusnak nevezett korlátozás csak-csak elkelne a hídtól az úttal a központ felé fordult, a végeláthatatlan korral haladó átmeneti kocsisorra.