Akkor már a határt nagyon őrizték, még farkaskutyájuk is volt a granicsereknek, mégis akadtak szegényebb emberek, akik vezetőnek szegődtek szökni akarók mellé, természetesen, kapcsolatot kiépítve a határőrökkel. Nem tudom, hogyan, de híre ment ennek egész Dél-Erdélyben, és egyre több személy próbálkozott itt átjutni a határon, pedig még a faluba is csak csónakkal juthattak be jó pénzért. Szüleim akaratukon kívül keveredtek bele ebbe az eléggé veszélyes ügybe. Úgy kezdődött, hogy egy éjszaka valaki elkezdte kavicsokkal dobálni annak a szobának az ablakát, ahol én aludtam, ez az egy ablak nézett egyedül közvetlenül az utcára. Rémülten költöttem fel édesapámat, kiderült, egy idegen férfi kéri, hogy engedjük be, át akar szökni a határon, s amíg vezetőt talál, és alkalom adódik, addig nálunk kér menedéket. Egy lelkész ebben a helyzetben nem is utasíthatott el senkit, és ez mind gyakrabban ismétlődött. A szüleimnek kellett összehozniuk a delikvenseket a vezetőkkel, sokszor az is kiderült, hogy nincs elég pénzük, akkor a szüleim kértek kölcsön, hogy kisegítsék őket. Úgy volt, hogy majd Magyarországon a testvéreinek adják meg a pénzt, természetesen, sokan elfeledkeztek erről. Sokszor egy hétig, sőt, tíz napig is várni kellett az alkalomra, közben a granicserek tudomást szereztek a vezetőktől, hogy megint rejtegetünk valakit. Ezt ők is igyekeztek kihasználni, így minden harmadik-negyedik éjszaka arra ébredtünk, hogy verik a kaput, vagy öt-hat granicser jött nagy mosolyogva, hogy kedvük kerekedett egy jó vacsorára. Jó képet kellett vágni az egészhez, hiszen ott rejtőzködött közben a padlásra vagy a pincébe menekített idegen, sokszor egész család, tudtuk, hogy jól informáltak. Édesanyám és nagymama igyekeztek éjnek idején minél gyorsabban csirkepaprikást varázsolni az asztalra, édesapám pedig nagyon hamar rájött, hogy itókáról is kell gondoskodni, másképp türelmetlenek a hívatlan vendégek. Édesanyám több ízben nem tudta megállni, hogy ne kérje meg a szökni készülőket, csak egy pici csomagot átvigyenek a testvéreim részére. Egy esetben szinte nagy baj lett belőle. Az akció kudarcba fulladt, s a csomag a csendőrőrsön kötött ki. Az őrmester hívatta édesapámat, s nagyon jóindulatúan azt tanácsolta, vallja azt, hogy ő nem tudott az egészről, édesanyám próbálta átjuttatni a csomagot a határon, s őt csak megrovásban részesítik. Az engedékenység azzal volt magyarázható, hogy pár nap múlva az őrmesterné lábán láttuk viszont a nővéremnek szánt szép kis sötétkék antilop körömcipőt. Ez a helyzet több hónapig, talán egy évig is eltartott, aztán egyre ritkábban, s végül már senki sem jött ilyen céllal a faluba.

A falu teljes erdeje Magyarországra került, ott laktunk az erdő tövében, de máshonnan kellett megvenni a fát a fűtéshez. Az iskola fenntartása szinte lehetetlenné vált, az egyházi erdők hasznából fedezték a tanítók fizetését is, s most már fűtésre sem volt fa. Édesapám éveken keresztül kérvényekkel bombázta a hatóságokat, hogy engedélyezzék legalább az iskola fűtésére szükséges fa elhozatalát az erdőből. Végre, talán 1943-ban, először kaptak engedélyt vagy tizenkét-tizenöt szekér fa kivágására és elhozatalára. Most nem kellett kérni az embereket, hogy jöjjenek kalákába, az egész falu akart jönni, hozták a fiúgyermekeket is, hogy lássanak egy kis Magyarországot. Hajnalban indultak, az engedély úgy szólt, hogy a legrövidebb útvonalon kell menni és jönni is a fával. Délután nagy vihar tört ki, a felhőszakadás úgy elmosta azt az utat, amin előírás szerint kellett volna visszajönniük, hogy ez a teli szekerekkel lehetetlenné vált. Egy jobb út felé kellett kerülniük. Ahogy átértek a román területre, már ott várták a határőrök, rögtön letartóztatták az egész társaságot, szekerestül, gyerekestül, bekísérték Brassóba.

Nálunk pedig reggeltől folyt a sütés-főzés, hogy estére terített asztal várja a kalákásokat. Már a vihar miatt is nyugtalanság fogta el az asszonyokat, hát még mennyire megrémültek, mikor sem éjjel, sem hajnalra nem érkeztek meg a szekeresek. Aztán délelőtt telefonált édesapám Brassóból, a községházáról, hogy mi a helyzet. Estig ott tartották őket étlen-szomjan, este elengedték az embereket, de a lovakat és a szekereket visszatartották, nagy utánajárással és ide-oda fizetve napok múlva valahogy sikerült édesapámnak elintéznie, hogy visszakapják az emberek a szekereiket s lovaikat, de a fából még egy szálat sem adtak ide.

Közben elvégeztem a négy elemi osztályt otthon, 1943 őszén mentem Brassóba, a református kereskedelmibe. Alig kezdődött meg a tanítás, három hét múlva egy rendelettel bezárták Dél-Erdély minden középiskoláját egész évre.

Haza kellett jönnöm ötödik elemibe, de ebben az évben nagyon ránk járt a rúd, valamikor október végén csak megjelent a román tanító — kevés román gyerek volt az iskolában, a cigány gyerekeket kergették be a csendőrök kb. kéthetenként a román iskolába, de pár nap múlva már megint nem jártak —, egy átiratot mutatott a tanügyminisztériumból, melynek értelmében a magyar iskolából vagy az alsó négy osztályt, vagy a felső három osztályt azonnal át kell adni a román iskolának. Természetesen, a felső hármat adták át édesapámnak. Így megint iskolát cseréltem. Egyikünk sem tudott románul, a régi tanító minden reggel egy ideig a ,,Trăiască regele"-t hegedülte, s nekünk kellett énekelnünk, utána kiengedett az udvarra, s tovább nem törődött velünk. Sajnos, nemsokára küldtek még egy új tanítót, aki kezdett órákat tartani, mikor felszólított, és kiderült, hogy nem is értjük, amit mond, nemhogy felelni tudnánk, agyba-főbe verte főleg a fiúkat, de nekünk, lányoknak is jutott belőle bőven. Még szünetben is a pálcával a kezében járkált közöttünk, s ha meghallotta, hogy magyarul szólunk egymáshoz, rögtön ütött. Aztán szerencsére ez a kínos iskolai év hamarosan véget ért, húsvétkor kezdődött Brassó bombázása, s minket szélnek eresztettek.

Ahogy teltek az évek, a háború is mind több áldozatot szedett a faluból is, kezdett a front hozzánk közeledni. 1944 nyarán jött megint egy váratlan csapás, édesapámat letartóztatták. Egypár nap múlva megtudtuk, hogy egy Brassó melletti kastélyba internálták a kastély tulajdonosával és az erdélyi magyar arisztokrácia nagy részével, több pappal és tanítóval együtt valamilyen megtorló akció részeként. Nem emlékszem, hogy hány hétig volt ott, talán öt-hat hé­tig, de azt tudom, hogy nagyon sokba került, mert maguknak kellett gondoskodniuk az ellátásukról, s a velük együtt internált grófnők szervezték meg, hogy egy brassói kifőzdéből szállították nekik a kosztot, méregdrágán. Augusztus 23-án Románia átállt a Szovjetunió oldalára, s aztán gyorsan feloszlatta ezt az internálótábort.

Az addig csendes falu hirtelen az átvonuló hadseregek fő útvonalán találta magát, és úgy látszik, kijelölték pihenőhelynek, a szomszéd falvakon csak átmentek, de Hidvégen mindenik csapat egy hétig vagy tíz napig pihent. Először jött a Tudor Vladimirescu Hadosztály, ezt, azt hiszem, azokból a román katonákból állították össze, akik a Szovjetunióban hadifogolyként tartózkodtak, utána még hat orosz csapat vonult át, olyan volt, mint egy sáskajárás, semmi ehető nem maradt a környéken, nagyon nehéz volt az élet azon a télen.

S még csak ezután jöttek a legkeservesebb megpróbáltatások. Az orosz csapatok jövetele előtt a földvári fogolytáborból eltűntek az orosz hadifoglyok, de nagyon hamar azt vettük észre, hogy újra megtelt a tábor, most már Észak-Erdély területén összefogdosott magyar és sváb emberekkel. Valóságos haláltábor volt, a foglyok földbe vájt, pinceszerű tákolmányokban fagyoskodtak, s a hidvégiek és szüleim minden igyekezetük ellenére alig tudtak valami keveset segíteni a helyzetükön. Járványok törtek ki közöttük, s a halál aratott a lerongyolódott ruhában fagyoskodó, az éhezéstől legyengült emberek között. Akik ilyen körülmények közt négy-öt hetet túléltek, marhavagonokba zsúfolták, és a Szovjetunióba szállították. Hogy onnan hányan tértek vissza, nem lehetett tudni, de biztosan, nagyon kevesen. Ez egy külön fejezete az erdélyi magyarság és svábság szenvedéseinek.

Január első napjaiban megkezdődött a tanítás a Mikó-kollégiumban, egy hidvégi osztálytársammal rögtön bevittek a szüleim. Néhány hét múlva a Maniu-gárdisták garázdálkodása miatt az észak-erdélyi kommunista párt kérésére Sztálin vagy két hónapra visszaállította az 1940-es határokat. Mi ketten, 12 éves leánykák, ott maradtunk az internátusban, sem csomagot nem kaphattunk, sem tiszta ruhát, s a járandóságot sem tudták fizetni értünk a szüleink, nagyon kellemetlen helyzetbe kerültünk, ami aztán csak késő tavaszra oldódott meg. Mikor május 9-én megtudtuk, hogy vége a háborúnak, mindenki fellélegzett, mindenki úgy érezte, hogy a nehezén túl vagyunk. A Groza-kormány és a magyar autonóm tartomány megalakulása felébresztette mindenkiben a reményt, hogy ezután igazi demokrácia lesz, mi, kisebbségiek is egyenrangú polgárként élhetünk, jogunk lesz az anyanyelvünk gyakorlásához, iskoláinkhoz, hagyományaink megőrzéséhez. Sajnos, nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy mindannyian rájöjjünk — cseberből vederbe kerültünk.

Török Lőrinczi Ildikó