No nem azért, mert Fanni még nincs tizennyolc, de ez tiszta piros-fehér-zöld…! Vegytiszta provokáció történik ’89 szeptemberében: legalább az üveget hagyta volna otthon! Nem beszélve arról, hogy alig csitult el a városban a pletyka, hogy egy moldvai kisipari szövetkezet piros-fehér-zöld mintás pulóvereket küldött, s érkezéskor azonnal kellett is visszacsomagolni, s keresetlen szavak kíséretében visszapostázni: gyűjtsétek meg a saját bajotokat! Én már nem is attól féltem, hogy megérkezik az olasz válogatott egy barátságosra, nemzeti jelvényeivel, és nem látunk belőle semmit, még ha fekete-fehér volt is a környékbeli tévék zöme, inkább a bolgárok a BT cigarettájukra, ha rápecsételik zászlójuk színeit, egy véletlen színcsere pedig újabb félreértési lavinát eredményez, s nehezen beszerezhető luxuscikkünk a pultok alól is eltűnik. Esetleg elnökünk konfliktusba keveredik Zsivkovval, utolsó csatlósunkkal az egész országot felháborító színkombináció miatt.

S mindezt csak azért mondom, mert közeledett szeptember 24., s nyakunkon volt már az őszi vásár. Rettenetesen kellett figyelni a díszletre, a terményre, nehogy néhány kötés fehér retek keveredjen a paradicsomos és uborkás ládák közé, a háromszögű zászlók közül is kihagytuk inkább a zöldet, domináljon a sárga, abba belevegyül a többi. Úgy tűnt, minden a maga rendjén alakul. Szépen átvonultunk az üres piaci önkiszolgáló és zöldséges üzlet mellett, majd hátra, az üres kampók előtt őgyelgő hentesek előtt. S ahogy a vásár helyszínére érkeztem, látom a példa nélküli baklövést: a zöldség- és gyümölcskereskedelmi vállalat építményét, egy rácsos fémvázból készült, a vásárló tömeg fölé magasodó impozáns piramist. A terményt ládákban az oldalára helyezték fel, a színösszetételekre kínosan ügyelve, a csúcsát azonban termény nélkül, üresen felejtették. Rács a piramis csúcsán! Újabb szemtelenség. Ehhez képest a piros-fehér-zöld nem több apró kihágásnál. Be lehetett volna takarni, de háromszögű gyümölcsös ládát is beszerezni honnan, amikor hiánycikk a hagyományos is? Nagy vállalkozásba kezdhettem volna, valós hiányt pótolva, ha idejében veszem észre az esetet.

Irigykedve lapozom fel a korabeli magyarországi plakátok repróit, a mit szabad nekünk és mit egy határral odébb gondolattal, vagyis ki mitől fél itthon, ki mitől odaát. Pinczehelyi Sándor terveinél megállok. Ő már a hetvenes években elkezdett sarló-kalapácsos, vörös csillagos, piros-fehér-zöldes játékos, ironikus plakátokat készíteni, nemzeti színekre festett paprikát, szőlőt, kukoricát, kalácsot, erdőt, aztán volt képe hozzá, hogy a coca-colás dobozokat is szemrebbenés nélkül piros-fehér-zöld rendszerbe rakja, pedig ezt törvény védte, de neki valahogy lehetett. Mondjuk úgy, megúszta, és rögtön tegyük hozzá, aznap Fanni is bántatlanul tért haza a szomszédból. Az őszi vásár pedig vasárnap reggel héttől késő délutánig tartott.