A falu, azaz Szárazajta református többségű lakói október 4-én, vasárnap délelőtt róhatják le kegyeletüket az 1944-ben elkövetett atrocitások áldozatainak, a gyilkosságsorozatban elhunytak emléke előtt. Mindenki a maga módján, székely-magyar nemzete alázatával emlékezik az ártatlanul meggyilkoltak lemészárlásáról. Egy 2002-ben megjelent jegyzetemben magam is megköszöntem Dézsi Zoltán barátomnak fájdalmasan szép linómetszetét, mert a történelmi ihletésű képzőművészeti munkáját – Szárazajta, 1944–1994 – szeretettel és barátsággal ajánlotta alulírottnak pihentetőül, tollforgatás közben. Meg is találtam helyét íróasztalom közelében, térképek és családi fényképek társaságában, hogy egy életen át emlékeztessen az ártatlanul lefejezettek, legépfegyverezettek mártíromságára.

„Mert Szárazajtán tizenkét embert öltek meg. Nem a falusiak. De a magyar falu sok románja ott asszisztált. Ők voltak a sunyi közreműködők, a szomszédaik, falustársaik gyilkosainak a cinkosai. Hogy miért ott történt mindez? Talán, mert félreeső falu volt, alkalmas a sunyi gyilkosoknak. Vagy mert ott voltak a legnagyobbak a feszültségek a két nemzet között? Ha igen, ez csak akkor derült ki. Hiszen a románok is magyarul beszéltek. Látszólag alig volt különbség az egyik és a másik nemzet tagjai között, és az odahajtott, többnyire asszonynép rémülten hallgatott. Mit is tehetett volna egyebet? Félt. Hisz lehet, hogy ez csak a kezdet...”

Megjegyzés: az idézőjelben levő mondatokat Gazda József A megpecsételt vég című könyvéből kölcsönöztem.