Befagyott konfliktusok és a kettős szuverenitás

2020. október 19., hétfő, Kitekintő

Az elmúlt hetekben ismét fellángolt a fegyveres konfliktus Azerbajdzsán és Örményország között Hegyi-Karabahban és környékén. A világsajtó érdeklődésének középpontjába került eset rávilágít arra, milyen veszélyeket rejtenek magukban az úgynevezett befagyott konfliktusok. Németh Csaba történész ezeket veszi számba alábbi írásában.

Számos olyan válsággóc van ma is a világon, amelyeknek a felszámolására irányuló politikai és diplomáciai erőfeszítések holtpontra jutottak. A nemzetközi kapcsolatokban csak „befagyott konfliktusoknak” nevezett egykori „forró” övezetekben a háború látszólag véget ért ugyan, de a politikai megoldásig, az igazi békéig még nem jutottak el. Feloldhatóak egyáltalán ezek az ellentétek?
 

Hegyi-Karabah

1921. július 5-én – Szovjet-Oroszország keretében – az örmény többségű Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz csatolták. 1988 februárjában a hegyi-karabahi örmények tüntetéseken követelték az Örményországgal való egyesülést, amit zavargások, véres örmény–azeri összecsapások követtek. Amikor 1991 szeptemberében Hegyi-Karabah kivált Azerbajdzsánból, háború tört ki. 1992–93-ban az örmény és karabahi csapatok nemcsak Hegyi-Karabahot, hanem azon kívül Azerbajdzsán területének mintegy ötödét ellenőrzésük alá vonták. A háború 1994. május 16-án Moszkvában kötött fegyverszüneti egyezménnyel zárult. Hegyi-Karabah parlamentje 1996-ban függetlenné nyilvánította a területet. Örményország igényt tart az Azerbajdzsán nemzetközileg elismert területén lévő Hegyi-Karabahra. Jereván és Baku mostanáig nem kötött békét egymással, nem ritkák a fegyveres összecsapások sem, amelyek éppen az elmúlt hetekben ismét fellángoltak.
 

Észak-Írország

Miután 1921-ben kettéosztották az Ír-szigetet, a dublini kormány és az észak-írországi katolikusok célja az maradt, hogy a protestáns többségű Észak-Írországot egyesítsék a katolikus többségű Írországgal. A protestánsok azonban a Nagy-Britanniához kötődő kapcsolataik bármiféle lazítását bizalmatlansággal fogadták. 1969 októberében polgárháború tört ki az északír területen élő katolikusok és protestánsok között. Az ezt követő három évtizedes véres időszaknak 3600 halottja volt. Még a nagy erőszakhullám idején Dublin közölte Londonnal, hogy Észak-Írország mint politikai egység végképp csődöt mondott, és minden olyan kísérlet, amely a tartomány keretei között akarja megoldani a válságot, eleve kudarcra van ítélve. Végeredményben Dublin álláspontja az, hogy Írország nélkül nem elképzelhető békés megoldás a szigeten. 1985 novemberében a brit és az ír miniszterelnök történelmi megállapodást írt alá, amely a sziget kettéosztása óta először enged az Ír Köztársaság kormányának beleszólást Észak-Írország ügyeibe, a tartomány státuszában azonban nem irányzott elő változást. Az erőszaknak az 1998. április 10-én – az érdekelt felek között – megkötött Nagypénteki egyezmény kívánt véget vetni. Az IRA fanatikus tagjai azonban Valódi IRA néven tovább folytatták a fegyveres harcot. 2019 januárjában ismét robbantottak Derry városában, jelezve, hogy készek erőszakkal is megakadályozni a tényleges határellenőrzés bevezetését Észak-Írország és Írország között, aminek lehetőségét a Brexit hordozza.
 

Ciprus

A ciprusi válság 1974 júliusában lépett új szakaszába. Törökország katonai beavatkozást vezetett a szigeten azzal a céllal, hogy megakadályozza az Enózist – Ciprusnak Görögországhoz való csatolását. A török katonai invázió nyomán Ciprus és fővárosa, Nicosia gyakorlatilag két részre – egy északi török és egy déli görög zónára – szakadt, ez az állapot áll fenn azóta is. A kettészakított sziget újraegyesítésére irányuló minden törekvés eddig eredménytelennek bizonyult. Az események alakulása nyilvánvalóvá tette, hogy csak a két anyaország, Görögország és Törökország cselekvő, építő hozzájárulásával lehet az előreláthatólag kétzónás ciprusi szövetségi állam, a Ciprusi Köztársaság politikai és gazdasági egységét helyreállítani.
 

Koszovó

Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét Szerbiától, de Belgrád ezt azóta sem hajlandó elismerni, és továbbra is saját, déli tartományának tekinti a többségében albánok lakta területet. Szerbia és Koszovó 2013-ban párbeszédet kezdett az Európai Unió közvetítésével, a tárgyalásokon azonban számottevő előrelépés azóta sem történt. Edi Rama, Albánia miniszterelnöke a koszovói függetlenség kikiáltásának 10. évfordulóján felvetette az albán–koszovói közös külpolitika ötletét, és nem zárta ki a közös elnökválasztás lehetőségét sem. 2019 május 31-én Hashim Thaci koszovói elnök kijelentette, hogy eljött az ideje a nemzet­egyesítésnek, annak, hogy Koszovó egyesüljön Albániával. „Fontos, hogy Szerbia megmutatta: készen áll a párbeszédre és készen áll a kompromisszumra, azt azonban nem fogadhatjuk el, hogy mi ne kapjunk semmit” – mondta öt nappal korábban Szerbia elnöke, Aleksandar Vučić a belgrádi parlamentben. Szerbia szerint a határmódosítás a megoldás, a határvonal meghúzása, az albánok és szerbek lakta koszovói területek elválasztása, ami viszont magában hordozza a tartomány kettéosztásának lehetőségét. Az albánok azonban – mint láttuk – más célokat követnek. Kérdés, hogy Albánia bevonása nélkül lehetséges-e egyáltalán a politikai rendezés, a tartós béke biztosítása.
 

Nyugat-Szahara

1884 óta Nyugat-Szahara Spanyolország gyarmata volt Spanyol-Szahara néven. Amikor 1976 februárjában Spanyolország kivonta közigazgatását és hadseregét Nyugat-Szaharából, Marokkó a terület északi, Mauritánia pedig déli harmadát szállta meg. Nyugat-Szahara Népi Felszabadítási Frontja – az 1973-ban alakult Polisario – a spanyolok után az új megszállók ellen fordította Algériától kapott fegyvereit. 1976. február 27-én kikiáltotta a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot Tindouf (Algéria) székhellyel, amelyet sem Marokkó, sem Mauritánia nem ismert el. Amikor Mauritánia kilépett a háborúból (1978), Marokkó azonnal annektálta Nyugat-Szahara déli részét is. 1991 szeptemberében – ENSZ-közvetítéssel – fegyverszüneti megállapodás lépett érvénybe Marokkó és a Polisario Front között. Békekötésre azóta sem került sor, a fegyveres incidensek gyakoriak.
 

Kasmír

1947-ben, az egykori Brit-India felosztásakor a hindu többségű területekből hozták létre Indiát, a muzulmán többségűekből pedig Nyugat- és Kelet-Pakisztán néven jött létre új államalakulat (utóbbi 1972 decemberétől Banglades). A jobbára muzulmánok lakta Kasmír tartomány azonban Indiához került. Az 1947 novembere és 1949 januárja közötti első indiai–pakisztáni háború nyomán Kasmír területének csaknem egyharmada, nyugati és északi része pakisztáni ellenőrzés alá került, a keleti és a központi rész India egyetlen muzulmán többségű tagállama lett. A tartományra mindkét ország teljes egészében igényt tart. Rendezetlen viszonyuk következtében fél évszázad alatt négy háború tört ki köztük (1947–48, 1965, 1971, 1999), közülük három Kasmírért. 1989 után Kasmír India által ellenőrzött területén gerillaháború bontakozott ki, állandósultak az összecsapások a muzulmán lázadók és az indiai fegyveres erők között. Előbbiek az egész tartomány függetlenségét vagy az egész tartomány Pakisztánhoz való csatolását akarják. A konfliktushelyzet politikai megoldásának kulcsa a két (atom)hatalom, India és Pakisztán kezében van.
 

Kelet-Timor

A portugál és a holland gyarmatosítók hosszasan versengtek a Timor-sziget birtoklásáért, míg végül keleti és nyugati részre osztották maguk között. Hollandiától való függetlenségének kikiáltásakor a nyugati részt Indonézia saját fennhatósága alá vonta, a keleti rész továbbra is portugál gyarmat maradt. 1974-ben Portugália elismerte Kelet-Timor lakosságának önrendelkezési jogát. 1975 decemberében az indonéz hadsereg megszállta Kelet-Timort, majd az hivatalosan Indonézia 27. tartománya lett. Egy 1999. augusztus 30-án zajlott népszavazáson a kelet-timori szavazók 78,5 százaléka a függetlenséget választotta, elutasítva, hogy hazáját autonóm területként Indonézia kebelezze be. Erre az indonézbarát helyi milíciák válasza egy 1400 emberéletet kioltó bosszúhadjárat volt, amelynek az 1999 szeptemberében a térségbe érkező, többségében ausztrál katonákból álló ENSZ-békefenntartó erő és az indonéz csapatok kivonása vetett véget. Az ország függetlenségét formálisan 2002. május 20-án kiáltották ki. Félő, hogy a törékeny béke ismét erőszakba torkollik. A két leginkább érdekelt fél, Indonézia és Ausztrália „vigyázó szemei” Kelet-Timoron vannak.
 

Korea

A második világháború végén Korea területén a 38. szélességi körtől északra szovjet, attól délre pedig amerikai megszálló csapatok fegyverezték le a japán hadsereget, ami a félsziget kettészakadását, két koreai állam (a kommunista Észak- és a kapitalista Dél-Korea) megalakulását eredményezte. 1950. június 25-én háború tört ki. Az észak-koreai hadsereg meglepetésszerűen átlépte a 38. szélességi kört, és szeptember 5-ig az ideiglenes déli főváros, Tegu és Puszan kikötőváros kivételével az egész Koreai-félszigetet ellenőrzése alá vonta. A 90 százalékban amerikai katonákból álló ENSZ-kontingens azonban közbelépett Dél-Korea védelmében, és a kommunista északiakat a kínai határnál lévő Jalu folyóig szorították vissza. Ekkor a konfliktusba nagy erőkkel kínai „önkéntesek” avatkoztak be, és a 38. szélességi körtől délre vetették vissza az amerikaiakat és szövetségeseiket. Utóbbiak egy ellentámadás során ismét észak-koreai területre léptek, majd állóháború alakult ki. Az 1953. július 27-én Panmindzsonban megkötött fegyverszüneti egyezmény nyomán az egymással továbbra is ellenséges két Korea között demarkációs vonalat jelöltek ki, nagyjából a 38. szélességi kör mentén. A koreai kérdés rendezésében, a megosztottság felszámolásában legtöbbet maguk a koreaiak, Phenjan és Szöul, valamint fő patrónusaik, Kína, illetve az Egyesült Államok tehetnek.
 

A Kuril-szigetek

Az 1270 kilométer hosszú, vulkanikus eredetű szigetív az Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget és a Japánt alkotó négy nagy sziget közül a legészakibb, Hokkaido között húzódik. A szigetcsoportot 21 sziget és több, a tengerből kiemelkedő kisebb-nagyobb földdarab alkotja. A legnagyobb szigetek délről észak felé haladva: Kunasír, Iturup, Urup, Simusir, Rassua, Onekotan és Paramusír. 1945. augusztus 8-án a Szovjetunió hadat üzent Japánnak, és az előrenyomuló szovjet csapatok néhány nappal a japán fegyverletétel aláírása (szeptember 2.) előtt megszállták Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket. Moszkva 1946-ban annektálta ezeket a szigeteket, és nemzeti területének tekinti. Japán azonban igényt tart a japán szóhasználat szerint „északi területekre”, az oroszok meg a Dél-Kuril-szigeteket alkotó négy szigetre (Kunasír, Iturup, Sikotan, Habomai). A területi vita miatt a két ország mindeddig nem kötött az 1945-ös szovjet–japán háborút (második világháború) lezáró békeszerződést.
 

Kettős szuverenitás mint megoldás?

Az említett kilenc „befagyott” konfliktus közös sajátossága, hogy mindegyik hátterében ott áll két állam, melyek részvétele, hozzájárulása nélkül szinte lehetetlen a tartós rendezés. Nem kizárt, hogy egy-két „befagyott” konfliktus esetében a kettős szuverenitás lenne a megoldás. Ez két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásnak érvényesülését jelentené ugyanazon terület felett, elsősorban konfliktusmegelőző, konfliktusfelszámoló szerepben.

Az ilyenfajta megoldás, rendezés, a kettős szuverenitás kompromisszumos, demokratikus, kizárólagos, átruházott, egyrészt osztatlan, másrészt megosztott, korlátozó és nem feltétlenül egyenlő. Kompromisszumos, mert kölcsönös engedményekkel járó megegyezés eredménye kell hogy legyen, így nem jelent egyoldalú lépést valamely állam területi integritásának, szuverenitásának megsértésére. Létrehozását és működését tekintve demokratikus, mivel csak az illető terület lakossága és a két anyaország beleegyezésével alakítható ki és tartható fenn. Kizárólagos, mivel az ilyenfajta szuverenitást csak az illető két állam gyakorolhatja, más állam/államok csak biztosítékokat adhatnak, garanciákat nyújthatnak vagy kaphatnak. Átruházott – ez a sajátosság a létrehozásával járó szuverenitás „adok-kapokra” vonatkozik a két „szülő” és „gyermekük” között. Osztatlan: a két „anyaország” – az illető terület egésze felett – csak együtt, közösen gyakorolhatja szuverenitását. Megosztott abból a szempontból, hogy nem egy, hanem két állam gyakorolja a szuverenitást. Korlátozó, mert az alatta álló terület szuverenitását metszené vissza, és ugyanakkor azon a két anyaország szuverenitását is kölcsönösen korlátozza. Nem feltétlenül egyenlő, mert a hatósági jelenlét, a szuverenitás gyakorlása a két állam részéről – érték és mérték szempontjából – eltérő lehet, nem minden esetben felelne meg az egy az egyhez aránynak, következésképpen nem csak paritás alapján jöhet létre. Ennek érzékeltetésére íme egy példa. A két anyaország korlátozott katonai és/vagy rendőri erői jelen lennének a „közös területen”, de nem feltétlenül mindkettőjük részéről ugyan­olyan létszámban és ugyanolyan fegyverzettel és felszereléssel.

A kettős szuverenitás alatt álló területek lehetnek – korlátozott szuverenitású – független államok vagy autonóm státuszú területek. Utóbbi esetben külképviseletüket a két anyaország vagy közülük az egyik látná el, állandó lakosaik szabadon választhatnák egyik vagy másik állampolgárságot, esetleg mindkettőt. A határellenőrzést, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom gyakorlását, a közigazgatást, rendfenntartást, a beköltözést, letelepedést, munkavállalást stb. külön szabályoznák.
 

Precedens nélküli?

Az itt vázolt kettős szuverenitásra nincs precedens az államközi kapcsolatok történetében, de voltak és léteznek olyan államok közötti megállapodások, rendezések egyes területekkel kapcsolatban, kikényszerített helyzetek, amelyek nagyon emlékeztetnek erre. Megemlíthető két kondomínium, az Angol-egyiptomi Szudán (1899–1956), amely Nagy-Britannia és Egyiptom „közös fennhatósága” alatt állt a mai Szudán Köztársaság területén, és Óceá­nia szigetvilágában az Új-Hebridák (ma Vanuatui Köztársaság) mint brit–francia „közös befolyás alatti terület”. Kelet-Ázsiában az Ajhun városában 1858-ban aláírt orosz–kínai szerződésben az Amur és az Usszuri folyók, valamint a Japán-tenger közötti területről úgy döntöttek, hogy az az orosz és a mandzsu-kínai állam „közös tulajdona”. Csak két évig tartott ez az állapot, 1860-ban ezt a területet egyedül Oroszországnak ítélték oda.

Az 1855-ös orosz–japán szerződés az Iturup- és Urup-sziget között jelölte ki a határt a Kuril-szigetek térségében, de Szahalin szigetét (japán nevén Karafuto) a két ország közös, együttes szuverenitása alá helyezte. 1875-ben Japán átengedte Szahalin feletti szuverenitásrészét Oroszországnak, és cserébe megkapta az Észak-Kuril-szigeteket. (Az 1904–1905-ös orosz–japán háború nyomán a cári kormány kénytelen volt Szahalin déli felét az 50-es szélességi körig Japánnak átengedni. Az antanthatalmak Szovjet-Oroszország elleni intervenciója keretében 1920 áprilisában a japán csapatok megszállták Észak-Szahalint is, és csak 1925. május 15-én hagyták el a Szovjetunió és Japán kölcsönös kapcsolatainak alapelveiről szóló megegyezés nyomán.) Egy 1885-ben aláírt kínai–japán egyezmény japán–kínai közös védnökség alá helyezte Koreát. A Gibraltárra vonatkozó 2002-es, Nagy-Britannia és Spanyolország közötti egyezményben szintén a kettős szuvere­nitás gondolata körvonalazódik.

Németh Csaba

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4369
szavazógép
2020-10-19: Sport - :

Ismét taroltak a háromszéki versenyzőink (Motokrossz)

Száz százalékban kihasználták a hazai pálya előnyét, és mindkét háromszéki versenyzőnk – az ozsdolai Ördög Zoltán és a sepsiszentgyörgyi Tompa Krisztián – kettős diadallal zárta a román motokrossz-küzdelemsorozat negyedik, megyeszékhelyi futamát. Hétvégi sikerüknek köszönhetően motorosaink már csak egy győzelemre vannak egy-egy újabb bajnoki cím elhódításától.
2020-10-19: Kitekintő - :

Montesquieu forog a sírjában (Párizsi levelek)

Az amerikai elnökválasztási küzdelmet tovább élezte a váratlan esemény: elhunyt Ruth Bader Ginsburg bíró, a demokrata holdudvar egyik pillére. Az amerikai közvélemény-formáló média és politika – illetve a politikába befektető magánszféra –, valamint a demokrata értékeket kikényszerítő Legfelsőbb Bíróság döntései évtizedek óta kéz a kézben haladnak. Most azonban, amikor több évtizede elhajított bumerángjuk visszatérőben, és a republikánus elnök az ő módszereiket használja ellenük, beindult a demokrata panaszmalom: Trump a saját jelöltjét ülteti ismét az elhunyt helyébe. Megteheti, hiszen döntése elnöki jogkör, és a szenátus, amely áldását adhatja rá – ellentétben a képviselőházzal –, republikánus többségű. Korábbi választási ígéretét betartva Trump már két konzervatív jelöltet is javasolt a bírói székbe. Az alkalom a kezére játszik, hogy egy harmadikat jelöljön.