A földvári haláltábor

2020. november 5., csütörtök, Történelmünk

A Brassótól északra húsz kilométernyire elhelyezkedő Barcaföldváron működött a második világháború idején és annak európai befejezését követően közel fél éven át a köztudatba haláltáborként bevonult láger. Ide magyar és német hadifogoly katonák mellett elsősorban észak-erdélyi magyar és (részben) német ajkú civilek ezreit zsúfolták össze 1944 októberétől kezdődően, a munkaképeseket pedig a szovjet ellenőrzés alatt álló foksányi átmeneti lágeren át a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba irányították. 

  • Megemlékezés az elhunyt magyar foglyok emlékműve előtt. Fotó: Szekeres Attila
    Megemlékezés az elhunyt magyar foglyok emlékműve előtt. Fotó: Szekeres Attila

Előzmények

A romániai magyarság és német ajkú lakosság második világháborús meg-, illetve elhurcolásához hozzájárult e két közösségről a két háború között kialakult/kialakított kép. A Trianon után Romániához került őshonos magyar és német nemzeti közösség önszerveződési kísérletei gyanakvást és ellenszenvet váltottak ki a többségi románság és a román hatóságok körében. Kétségkívül fokozták a magyarellenes hangulatot a második bécsi döntés s vele együtt az 1940 őszén az Észak-Erdélybe bevonuló/visszatérő magyar honvédség, illetve helyenként civil magyar lakosok által elkövetett románellenes atrocitások.

1944 őszén a magyar és a német nemzetiségűekkel szembeni bánásmód az augusztus 23-a után megváltozott katonapolitikai helyzettel is összefüggésben állt. A hivatalát átvevő Sănătescu-kormány belügyminisztériuma már 1944. augusztus 25-én elrendelte a romániai Német Népcsoport vezetői, a német ajkú lakosság esetleges ellenállása megszervezői, valamint a magyar közösség vezetői internálását. Az intézkedés a dél-erdélyi magyar és német őshonos lakosságot érintette. 

Az észak-erdélyi őshonos magyarok és svábok, valamint a Románia területére a második bécsi döntés után érkezett magyar és német állampolgárok internálása azután kezdődött, hogy 1944. szeptember 12-én Moszkvában megkötötték a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt. Ennek 2. szakasza értelmében Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezte magát, hogy a területén tartózkodó német és magyar állampolgárokat internálja. Az egyezmény e szakaszának sajátos értelmezése nyomán a belügyminisztérium szeptember 29-én az internálás kötelezettségét az észak- és dél-erdélyi őshonos magyar és német nemzetiségű lakosságra is kiterjesztette, majd – ugyanebben a szellemben – a román hadsereg nagyvezérkara október 19-én parancsba adta, hogy a magyar hadseregből otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. Ezzel a két intézkedéssel a hatóságok az internálást az állampolgárság jogköréből etnikai síkra terelték.

 

A barcaföldvári láger

1941. június 22. és 1944. augusztus 23. között Románia a hitleri Németország (és Magyarország, valamint Olaszország) oldalán hadat viselt a Szovjetunió ellen. Ebben az időszakban Románia területén 12 láger működött, amelyekben szovjet hadifoglyokat őriztek. E lágerek egyike volt a 2. számú barcaföldvári fogolytábor, ahol Románia átállása napján, azaz 1944. augusztus 23-án 5306 szovjet hadifoglyot tartottak fogva. A 12 romániai lágerben ekkor összesen közel 60 000 szovjet hadifoglyot őriztek, köztük a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő több mint 25 000 ukrán, 17 800 orosz és közel 16 500 egyéb nemzetiségű katonát. Az ő helyüket vették át 1944 őszétől a magyar és a német foglyok, többségükben otthonaikból elhurcolt civilek.

Az elhurcolások során gyakran tapasztalt félrevezetés volt, hogy a férfiaknak azt ígérték: a csendőrőrsökön igazolást kapnak, utána szabadon hazamehetnek. Egy másik, gyakran alkalmazott cselfogás volt a szovjet malenykij robot mintájára a néhány napi munkára, utak, hidak javítására történő behívás.

A földvári táborban a fogolysereg legnagyobb részét észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyek tették ki. Létszámukról eltérő adatokkal rendelkezünk. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter – parlamenti interpellációra válaszolva – 1993-ban közölte, hogy a lágerben 1450 német hadifogoly fordult meg, „a többi fogolykategóriáról nem készült hasonló összeírás”. Spiroiu szerint a legtöbb foglyot – szám szerint 1871-et – 1945 márciusában jegyezték Földváron, 1944 októbere és 1945 júliusa között pedig 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári létszám ennél minden bizonnyal nagyobb volt, hiszen a túlélők között akadt, aki 8000, korabeli sajtóforrások pedig hol 2500–3000, hol 6000 fogolyról tettek említést. Utóbbi adatok hihetőségét támasztja alá, hogy – mint láttuk – 1944 augusztusában több mint 5300 szovjet hadifoglyot őriztek Barcaföldváron, a befogadóképesség tehát adott volt.

A földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos román településre, Lügetre, ahol eddigi kutatásaim szerint 1945 januárja és áprilisa között 79, életkorra nézve 23–53 év közötti magyarországi magyar foglyot temettek el. Emlékükre 2016 októberében állított sírkövet a helyszínen a GULAG-GUPVI Emlékbizottság támogatásával a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre.

Korabeli sajtóbeszámolók szerint Földváron nagy kiterjedésű területen földbevájt, fűtetlen lyukakban tartották fogva az embereket. A napi élelem reggel két deciliter meleg vízből, délben négy deciliter burgonyalevesből, azaz sárga léből állt, amelyben alig úszkált néhány darabka burgonya, a napi élelemhez tartozott még öt deka kenyér.

 

Több száz áldozat 1944–45-ben

A körülményeket tükrözi, hogy amíg 1941 júniusa és 1944 augusztusa között a Földváron fogva tartott több ezer szovjet katona közül 19-en haltak meg, addig 1944 késő őszétől 1945 tavaszáig ugyanabban a lágerben több száz magyar és német nemzetiségű fogoly hunyt el. 1945 februárjában a Földváron fogva tartott 6000 fogoly fele beteg volt. Ebben az időszakban naponta 20–25 elhunytat temettek. 1945. február végén a sajtóban napvilágot látott, hogy a táborparancsnokság nem adja át a foglyoknak a hozzátartozók által hozott csomagokat. A hozzátartozók az őrök tilalma ellenére kerülő utakon mégis megközelítették a temetőt, ahol a foglyok elhunyt társaik sírjait ásták, itt lopva szót tudtak váltani rokonaikkal és át tudták adni-venni a csomagokat.

A sírgödröket a végelgyengülés határán levő foglyokkal ásatták, akik viszont nem tudtak annyi sírt ásni, ahány elhunyt bajtársuk aznap volt. Előfordult, hogy egy-egy sírba három-négy halottat tettek, de csak egy keresztet állítottak föléjük. Ezt a velük rögzített beszélgetések során több túlélő mellett a földvári lágerből 1945 márciusában megszökött egykori fogoly, Nagy B. Imre (Szárazajta) is megerősítette. Mint mondta, volt olyan nap, hogy 35–40 elhunyt foglyot hantoltak el egy közös sírba, de az elhunytakról semmilyen feljegyzés nem készült. A szintén erdővidéki túlélő, Égető Jenő (Köpec) azt mondta: „napirenden volt a sok halott (…) a gödröket úgy ástuk, hogy amint az egyik rendnek ástuk ki a gödröt, a másik rend halottra a földet hánytuk rá”. Moré Mihály felsőlemhényi (Kézdiszék) túlélő szerint, amíg ott volt, „ötszáz ember halt meg Földváron”. Az eddig feltárt források alapján valószínűnek tűnik, hogy a földvári fogolytáborban és közvetlen környékén, tehát ideértve a brassói és lügeti lágert is, több mint 400 áldozatról beszélhetünk, megközelítőleg ennyiről van ugyanis adatunk.

 

Segélyakciók

A foglyok kicsempészett vagy a kerítésen át kidobált, ún. „kőposta” útján, azaz kis kődarabkákra csavart cédulákra írt üzenetek révén kértek segítséget a külvilágtól. Balázs András futásfalvi (Kézdiszék) fogoly 1944. decem­ber 24-i keltezésű céduláján arról értesítette övéit: „Édes jó szüleim és testvéreim! Tudatom soraimmal, hogy tegnap, 23-án megérkeztünk Földvárra. Itt szó sem lehet a szabadulásról, az egészségből ki kezdtünk fogyni, le vagyunk gyúrva egy szobába, se enni, [a]hogy kellene, se víz, se tisztálkodás. (…) Máma az oltszemiek hoztak kenyeret, kalácsot, vagy három szekérrel, amit gyűjtöttek, de csak az őrök nyerészkedtek rajta.” 

Az ilyen üzenetek, az övéiket meglátogató hozzátartozók elmondásai és a korabeli sajtó eleinte szórványos, majd részletes beszámolói révén a földvári körülményekről hamar tudomást szerzett a közvélemény. A foglyok segélyezésére indult civil kezdeményezések során a Földvárral szomszédos Krizba evangélikus-lutheránus lelkésze, Máthé János hidvégi kollégája, Lőrinczi Árpád felhívására 1945 januárjában gyűjtést szervezett a faluban. Az asszonyok által főzött ételt és az összegyűjtött ruhaneműt szekerekkel szállították Földvárra. Mivel a segítőket az őrség nem engedte be, a szállítmány a Lügeten szintén sanyarú sorban sínylődő foglyokhoz került.
1945 februárjában egy 11 szekérből álló karaván érkezett Barótról a községi bíró vezetésével, élelmet, gyógyszert és ruhát hozva a foglyoknak. Szintén februárban a marosvásárhelyi Népvédelmi Egyesület és a Vöröskereszt gróf Bissingen Erzsébet kezdeményezésére felhívással fordult a lakossághoz a Barcaföldváron sínylődő internáltak felsegélyezésére. Nagy segítséget nyújtott az egész város, de kiemelkedett a Hangya Alkalmazottak Szakszervezete, amely a munkaadó Hangya Szövetkezet és a Transsylvania Vajgyár támogatásával huszonnégy óra alatt teherautónyi élelmet és ruhát gyűjtött össze. Az „expedíció” 1945. február 24-én vitte el Földvárra a szállítmányt. A vöröskeresztes és vörös zászlókkal feldíszített teherautót az őrség beengedte a táborba.

Külön kiemelendő önzetlen segítség volt a hidvégi magyaroké, akik mindamellett, hogy élelemmel, ezzel-azzal segítették a foglyokat, szállást adtak az elhurcolt férfiakat kereső szatmári, szilágysági hozzátartozóknak, és lehetővé tették számukra, hogy a foglyoknak maguk is főzzenek.

Az 1945. februári-tavaszi segélyakciók enyhítettek valamelyest a foglyok életkörülményein. Dr. Szabó Zoltán kézdivásárhelyi orvos 1945 márciusában a Vöröskereszt küldöttsége tagjaként a földvári lágerbe látogatott, és így számolt be az ott tapasztaltakról: „A táborban ismertem meg dr. Kanabé Antal kézdivásárhelyi orvost, aki fogolyként a kórházbarakkban dolgozott, minimális eszközzel, gyógyszerrel küzdve az ott fekvő súlyos betegek életéért. Csoportunknak lehetősége nyílt volna »kicsempészni«, kiszabadítani őt a lágerből, ám Kanabé Antal nem vállalta a szöktetést, mert nem akarta magára hagyni orvos nélkül a tábort és súlyos betegeit a kórházbarakkban. Visszautasította a lehetőséget, és ott maradt, konokul, makacsul küzdve a lehetetlen körülmények között a túlélésért.” Kanabé Antal később kiszabadult, és Kézdivásárhelyen folytatta pályáját. A tábor másik orvosa volt dr. Papp Béla brassói főorvos, aki 1945 februárjában már a láger foglya volt.

Emlékezésében leírta, hogy Földváron barakkról barakkra járva közel 500 tífuszos foglyot gyógyított abban az időszakban, amikor naponta tízesével haltak meg a betegek.

A földvári lágerből 1945. október végén engedték szabadon az utolsó foglyokat.

A fogolytábor utolsó fennmaradt közös sírdombján az elhunyt szovjet katonák tiszteletére 1998-ban az Orosz Föderáció, 2001-ben pedig a magyar foglyok emlékére Ungvári Barna András lelkész kezdeményezésére a hidvégi református gyülekezet állított emlékművet.

Hozzászólások
Szavazás
Részt vesz-e a december 6-i parlamenti szavazáson?







eredmények
szavazatok száma 1165
szavazógép
2020-11-05: Család - :

Lépéshátrányban a nők

Még legalább 60 évbe telik, amíg az Európai Unió eléri a nők és férfiak közötti teljes egyenlőséget, és a koronavírus-járvány fékezheti az amúgy is lassú előrehaladást – írja a Reuters a Nemek Közötti Esélyegyenlőség Európai Intézetének (EIGE) legutóbbi jelentésére hivatkozva.
2020-11-05: Belföld - :

Bevándorlóellenes az erdélyi magyarság

Az erdélyi magyarok a romániai és a magyarországi átlagnál is jobban ellenzik a bevándorlást – ez derül ki Az erdélyi magyarok az európai értékrendtérképen című felmérésből, amely eredményeinek második csomagját a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szakemberei ismertették.