Harmincöt éve annak, hogy a csernobili atomerőmű 4-es reaktora kiszabadult az emberi ellenőrzés alól. Tervezési hibák, súlyos mulasztások vezettek a katasztrófához. Arról, ami akkor Csernobilban történt, könyvtárnyi információ gyülemlett fel a világhálón, ezzel egy napilap papírferlületén képtelenség versenybe szállni. De egy derűs (székely) morzsát talán mi is hozzáadhatunk az atomkorszak eme rémtörténetéhez.
Közvetlenül a baleset után három és fél hónapon át végeztünk dozimetriai és egyéb radiológiai meghatározásokat a kovásznai – ma a dr. Benedek Géza nevét viselő – szívkórházban. Munkahelyemen, a laboratóriumban olyan légkör volt azokban a napokban, mint egy szemétégetőben. És – Uram, irgalmazz! – nyílik az ajtó, belép a Főorvos Úr, mindennapjaink rettegve tisztelt főnöke.
– Te mi a Jó Istent csinálsz ebben a füstben? Meg akarsz betegedni? – kérdezett rám szigorúan.
– Nincs elszívó – magyaráztam a tényállást. – A mintákat mérlegelés után egy porcelántégelyben el kell hamvasztanom, innen származik a füst. A hamut ilyen tálcácskán behelyezem az ólomtoronyba, majd kezdődik a mérés a spektrométeren.
– Ne szaporítsuk a szót hiába! Itt egy üveg méz, betegemtől kaptam. Kérlek, nézd meg, hogy ehető-e – osztotta ki a feladatot a Főnök, és már térült is kifelé, mindig sok volt a dolga.
Kell-e magyaráznom, hogy ilyenkor a fellegekben érzi magát az „alattvaló”? Még hogy ekkora megtiszteltetést is sikerült megérnem? Nosza, hozzá is kezdtem a munkához „németes alapossággal”. (Ez volt a Főnök mércéje a minőséget illetően, mi ehhez a munkamorálhoz képest nap mint nap csak „tekergő, lusta, munkakerülő stb. székelyek” voltunk.) Elővettem hát a féltve őrzött tartalék mérőfejet. Újra meghatároztam a labor háttérszennyezését, aztán két kávéskanálnyi mézet elhamvasztottam. Ahogy (latinul) mondani szokás: „lege artis” munkát végeztem. Mintha magamnak csinálnám! És egyórányi ügyeskedés után nem jött, hogy higgyek a szememnek.
– Ez nem lehet igaz! Újra kell kezdenem az egészet – morfondíroztam, és ismét nekifeküdtem a mérési ceremóniának.
Már jócskán elmúlt három óra, amikor a Főnök ismét benyitott.
– Na! Van-e eredmény? Vagy csak fogyasztod a drága villanyát a szívkórháznak!
– Főorvos úr, kérem! Egy mérést elvégeztem, most kezdek a másodikhoz, de eredmény nincs. Azazhogy van, de...
A Főnök arca rettenetes szigorba merevedett:
– Ezt az összevissza beszédet hogy értsem?
– Úgy, Főorvos úr, hogy én ebben a mézben... „rádióaktivistát”... nem találok.
Dr. Benedek Géza szigorú arca erre mosolyra derült. Közelebb lépett, és ököllel – mintha bokszolni akarna – a vállamba bökött.
– Na! Olthatod a villanyt, állítsd le a berendezést, mert későre jár!
– De Főorvos úr! Nem ártana még egy próbát megkísérelni... A mai körülmények közt, hogy a méz tiszta legyen, az képtelenség. Profi méhészek is a rovarok tömeges pusztulása miatt siránkoznak!
A Főnök erre már úgy nevetett, hogy a hasát fogta:
– Hát nem érted, hogy átvertelek? Ezt az akácmézet egy tavalyi betegemtől kaptam, még az elmúlt ősszel. Azóta a kamrában állt! Lezárva! Idehoztam, mert kíváncsi voltam: valóban értesz-e ehhez a... masinériádhoz.
És már térült is kifelé az ajtón.
– Főorvos úr! Itt maradt a méze! (Közel egy kiló lehetett.) Ezt még fel lehet használni! Csak két kanálkával vettem ki belőle analízisre. Tisztán dolgoztam!...
– Vidd haza, mert tudtommal két kisgyermeked van otthon. Kell a megbízható táplálék mostanában. Nekem még két ilyen teli üvegem áll a kamrában, mondta néhai dr. Benedek Géza és elviharzott.
