Az ő generációja számára Puskásék jelentették az örök nagy szerelmet. Amelyre nemcsak azért jó emlékezni, mert azóta sem jött szembe bűbájosabb jelenség, hanem mert általa fiatalságukat, Románia határain több mint fél évszázadon át mindegyre fennakadó álmaikat élik újra.
Amikor a falu egyetlen telepes rádiójából recsegően áradó lelkesedés alapján választottak maguknak örök kedvencet, apám jelesül Puskást, mert hát, teszi azért hozzá fejlett realitásérzékkel, mindig az a legnépszerűbb, aki a gólokat rúgja.
Saját bőrén is tapasztalta, hogy így működik ez a dolog, a fél életét a helyi harmadosztályú csapatban futballozta át, rúgta a gólokat számolatlanul. Ő volt az apró robbanékony csatár, aki öt méteren hatot vert a védőre, és akitől csak örökölni lehetett a labdát. Soha nem hagyta el a székelyföldi várost, pedig a családi legenda szerint a máramarosszigetiek egy vasúti vagon első osztályú fenyődeszkát kínáltak, ha odaköltözteti a góljait. Puskás sem hagyta el soha Kispestet – ötvenhat az más, akkor menni kellett... –, maradt hát ő is Szentgyörgyön, s még éveken át ünnepelték a kisváros szurkolói, amint a bolondját járatta a hatalmas védőkkel.
Ültünk egy padon, szemünk előtt a sokkal szebb korokat is megélt pálya percekkel azelőtt, hogy a gépek elkezdték volna előbb mindent megsemmisítő, majd építő munkájukat. Féltem, féltettem, de ő nem hagyta magát. Mi több, ő kezdett vigasztalni. Újra elmesélte a korábban sokszor hallott történetet, amikor nagyváradi diákként várt a hazafelé tartó vonatra, amely meg is érkezett, de nem indult tovább, míg be nem fejeződött az 1954-es világbajnokság magyar–uruguayi negyeddöntője. Szepesi szólt a hangosbemondón a váradi állomáson, az emberek mozdulatlanná dermedve várták a meccs végét, a győzelmet, amely közös volt, még akkor is, ha néhány kilométerrel odébb végérvényesen elválasztónak szánt határt húzott közénk a történelem.