Egy percig sem lepett meg, hogy gyors egymásutánban két nyugalmazott tanár frissen kiadott könyvét is kézben foghattam. Nem elégednek meg általában a tanár urak és nők, együtt jár hivatásukkal az egyre elébb és fennebb lépés a tudás és építkezés csapásain. Magam is így kezdtem. Szóbeliztem osztályokban, katedrákon, aztán egyik napról a másikra elkezdtem az írásbelizést.
Székelyföldi szólások és közmondások
Szécsi Antal is túl van már a szóbelik meg az extemporálé korán, több helytörténeti írása jelent meg nyomtatásban. Erdővidéken, Vargyason is dolgozott, másutt is hegyezte tollát meg füleit Székelyföldön. Azok közé is sorolhatom, akik minden iránt érdeklődtek, amerre eljártak tanárként, tanítóként. Kincs a nép, egy nemzet hagyományrendszere magában is, míg élnek vele, dédelgetik, védik és fölmutogatják a nap s a csillagok felé. Ezt cselekedte a 83 éves Szécsi Antal, amikor kiadóhoz vitte és megjelentette könyv formában gyűjteményének egyik részét, Székelyföldi szólások és közmondások címmel. Hadd vegye kezébe népünk fia, leánya évszázadok közös gyűjteményét. A könyv egyedi érdekessége a szólások, közmondások újra fogalmazása, teljesen egyéni, Szécsi-módon. Lásd: Jobb adni, mint kapni. Szécsi: Aki ad, az gazdagabb. Aztán: Kevésből sokat ért az okos. – Részletből az egészet érti.
Az is igaz, hogy vannak közmondások, szólások, melyek vidékhez tapadnak, másutt nem ismerősek, vagy más tömörítésben élnek, mindenképpen hála az égnek s a begyűjtőnek.
Szabóinasból megyei tanfelügyelő
Ezzel a címmel adta ki a 74 éves Szász Árpád tanár visszaemlékezéseit. Cseppet sem zavarta menet-jövet közben a rangkórság, ami előfordul még a dicsőséges kommunista Romániában is. Vannak mindig munkatársak és vannak elvtársak, vannak, akik lefölözik a lábos tejet, s le a mások uralkodását is. Szász Árpád egy sóvidéki kicsiny, de annál híresebb székely faluban, Atyhában született, lakott, onnan járt be gyalog a község, Korond középiskolájába, ahol a tanári pályát magam is kezdtem 1962-ben. Árpád sem nyüsletett, nem szepletett – figyelt az iskolában, azután a főiskola, az egyetem körül. Mintha magunk is azt tanítottuk volna nekik, hogy dologidő van ám, s mindennek megvan az ideje s a rendje, egyszerre kétfelé nem lehet kaszálni.
Mi indította ennek a könyvnek a megírására? Labdarúgásban nem volt az elsők között, ám valami titokzatos serkentés, talán a Korond fölötti homályos hegyek felől, talán a belső hódítási erő sarkallta. Az is valószerűnek tűnik immár, hogy mindenáron le akarta tenni azt a plusz garast, amit megérdemelt a faluja, népe s maga is bizonyosan. Magam azt is megértettem a könyvből, hogy az atyhai földműves nép és család remekül nevelt székely fia matematikusként valamit még akart kiszámolni az asztalra abból a kommunista világból, amelyet keserű átkok közt voltak kénytelenek hagyni az utódokra a román uralom bosszúálló idejéből. A szabó mesterség iránt nem rajongott Szász tanár úr fiatal korában, de hát föld nem volt elég, dolog az igen, nosza, édesapja beadta inasnak. A tanfelügyelői munka kemény megbízatás volt, következett a vetélkedés a szakmában, és jó irányban az is. Ahogy távolodott időben a katedrától, egyre közelebb került mindennapjaihoz titokban az emlékkönyv megírása. Most meg hazaviszi a könyvet csepp szülőfalujába, Atyhába, melyet én annak idején a híres Korond koronájának neveztem tanár koromban.
