Bodor Ádám: Sehol. NovellákHegedűs Imre János: Időtorlaszok kaptatóin

2021. július 2., péntek, Kultúra

Az élő klasszikusokról óhatatlanul kialakulnak a sztereotípiák. Szakírók, írótársak, értő olvasók kőtáblákba vésendő szavakkal, rendszerint eufóriás lelkesedéssel jellemzik a nagy kortárs írót és annak művét.

Bodor Ádám rászolgált erre az eufóriás, lelkes értékelésre. Markáns, férfias személyisége akár egy erős sugárnyaláb csapódott be a magyar irodalom territóriumába, s nagyregényeinek, novelláinak híre a nagyvilágba is kijutott. Több tucat nyelvre fordították azokat.

Melyek a leggyakoribb sztereotípiák? Világa rejtélyes, titokzatos, sokszor félelmetes – írják róla –, transzcendens, metafizikai hatalmak működését véljük fölfedezni munkáiban, az alakok kiszolgáltatottak, sérültek, a tér, a táj, a vidék dehumanizált, de Bodor mindezek ellenére precíz, pontos nyelvi megformálással tartja kordában ezt a széthullni vágyó világot. Igaz, realizmusa a térgörbülettel mutat rokonságot, emiatt gyakran emlegetik elemzői, értékelői vele kapcsolatban a mágikus realizmust. Nagy írói teljesítmény ez, mert a csodás elemek, a metafizikai történések általában szétfeszítik a kereteket, s a repedéseken át kihull az ember és annak környezete az ábrázolás, a teremtés tégelyéből.

Érdemes visszapillantani a kezdetekre. Milyen volt a gyermekfejjel Romániá­ban börtönt szenvedett, de szabadulása után hamar feltűnő, az erdélyi lapokban gyors sikert arató Bodor Ádám? A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetében (1981) írja róla Kántor Lajos: „Az emberi kapcsolatok XX. századi természetrajzát írja”, és „…a történelmi időt… a filozófiai idővel igyekszik összehangolni.” Ehhez csak azt lehet és kell ma hozzátenni, hogy Bodor Ádám most már a XXI. század gigantikus emberhalmazainak kapcsolatrendszerét vizsgálja, írja, rajzolja.

Sehol címmel jelent meg új kötete nemrég. Hét novella, legalábbis ez a cím utáni műfaji megnevezés: Novellák. Semmi esetre sem klasszikus elbeszélések! A „sehol” szó a létezés helyét tagadja, ezért Bodor írásainak nincs köze a nihilizmushoz. Más az ő horizontja, más az ő látószöge. Azt fürkészi, hol érhető tetten a tér és az idő metamorfózisa. Richard Wagner Parsifal operájában ez áll: „Fiam, ez itt a térré vált idő.” Mindjárt az első novella – A Matterhorn mormotái – alkalmas ennek a metamorfózisnak a megfigyelésére. Visszaemlékezik az Európa tetejének nevezett Matterhorn-hegység (4478 m) ormain eltöltött órákra, ahol a félénk, rejtőzködő mormoták életét, mozgását figyelte. Az olvasó akkor fog gyanút, amikor azt olvassa, hogy: „…pályafutásom legtartalmasabb időtöltéseként tartom számon”. Mármint a mormoták megfigyelését. Jogos az olvasó gyanakvása, mert akkorát ugrik a szerző térben és időben, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Mert a zord fennsíkok, a „szelektől sepert sziklák” után ott vagyunk a „bányában”. Így nevezi meg azt a hivatalt, amelyik az egykori szörny­szervezet, az államrendőrség most már látogatható, tanulmányozható irattárát adminisztrálja. Az üregekbe elbújó mormoták átalakulnak, helyettük emberek keresik a megmaradás, az életben maradás lehetőségeit, s a napi kenyérért képesek mindenre. Ifjúkora nőideálja, Spináth Joli trónol az íróasztal mögött. Persze, nem tud meg semmit a múltból, minden nevet, nyomot eltüntettek az illetékesek, akik már az új információs hálózat tagjai. Ők is átalakultak.

A kötet második írása, a Paraszkíva (A Piroska női név románul, magyar helyesírással!) még alkalmasabb Bodor teremtett világának átvilágítására. Minden bizonytalan, minden képlékeny, minden és mindenki alatt ingoványos a talaj, a képzeletbeli folyó, a Dvug ismeretlen országok közti határ, katonák őrködnek a vámnál, fenn a hegyekben mészégetők dolgoznak. Ehhez a tereprajzhoz igazodnak a jellemrajzok. S jön az abszurd fordulat: a címszereplőt, a narrátor mostohaanyját halva találják a fürdőkádban. Mintha minden csak emiatt, ekörül, ezáltal létezne: egy hullafoltos halott nő szorítja ki, árnyékolja be a környezetet és annak alakjait. Az apa, az élettárs kiemeli Paraszkívát a kádból, akinek haja, fanszőrzete kihullott, teste mintha gumiból lenne.  Kétségtelenül sok a morbid vonás a leírásban, de ez is hozzátartozik a Beckett világát idéző abszurd ábrázoláshoz. A halottkém téblábolása (idétlenkedése) csak ráadás, felmerül a gyanú, talán Sculpin méreg pusztította el az asszonyt, de kiállítja a halotti bizonyítványt. Lehet temetni. Furcsa, izgalmas mozzanat az események végakkordja: apró, rongyos, kis asszonykát hoz Paraszkíva helyébe az apa.

Ezzel már ki is merítettük azt az érvrendszert, amelyekkel Bodor Ádám Sehol kötetének többi írását jellemezni, értékelni lehet. De ha a nagyon szubjektív filozófiai felfogását tömören jellemezni akarjuk, egy idézet kívánkozik ide a Leordina című írásából: „Ha belegondolsz, a mindenkori helyes emberi magatartás nem lehet más, mint minden szubjektumnak a világ egyetemességében való szemlélete. Hogy megértsd, amiről beszélek, köznapi példával élve arra kell gondolnunk, hogy akár a lószarnak, explicite, minden létező dolognak az anyagi jelenlétén túl igenis érzékelhető eszmei háttere van.” (92. old.)

Megérkeztünk. Ez Bodor Ádám világa. A filozófiai időt használja, éli meg, amit korán, a kezdet kezdetén megjósolt a kiváló erdélyi irodalomtudós, Kántor Lajos. De távol áll tőle a gumicsont, nem rágja le azt, amit a szakmabéli filozófusok meghagytak, a fennkölt, az eszményi, a magasztos gondolat szárnyalását úgy pukkasztja ki, mint egy lufit: a világ egyetemességének leírásából nem hiányozhat a lószar.

S ha már szóltunk az abszurdról mint alkotóművészetének egyik alapmódszeréről, meg kell említeni a szürrealista futamokat is. Érdekesek, izgalmasak, színesek a tudatalattiból feltörő képzettársítások. Fantasztikus helyszínen, a fenékig befagyott Severecki-tó jegén dolgozik lázasan a csapat. Láncfűrésszel darabokat vágnak ki a jégből abban a reményben, hogy halhoz jutnak. Jégbe fagyott halakhoz. Az utolsó jégkockában látnak meg végre valamit: „…elhitettük egymással, hogy egy tarajos gőte körvonalait látjuk. Hal vagy tarajos gőte, majdnem ugyanaz. Persze, csak egy kissé görbe, korhadt fadarab volt.” (106. old.)

Ebben nagymester Bodor Ádám. A valóságos és az irreális elemek összemosásában. Realista mestermű a látomás előkészítése, hogy aztán minden bizonytalanná váljon, átlényegüljön a hal tarajos gőtévé, a gőte korhadt fadarabbá. (Pitvarszk)

A legnehezebb, szinte megválaszolhatatlan kérdés mindig a miért? Miért ilyen a Bodor Ádám világa?

Természetesen, mint minden alkotónál, alkati vonások, tulajdonságok (más tudományágból vett terminus technicussal élve: a gének!) határoznak meg mindent: a teremtett világot, az alakok rajzát, az atmoszférát, a stílust.

De mi, mindnyájan, akik a kezdetektől követtük életútját, tudjuk azt, hogy Dante pokla füstölög, sistereg, fortyog, rotyog az Erdélyből az anyaországba áttelepült Bodor Ádám mögött, alatt.

A szenvedéstörténet nem dajkamese. Világvallás született abból.

Bodor Ádám: Sehol. Novellák.
Magvető, Budapest, 2019

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen lesz a járvány negyedik hulláma?







eredmények
szavazatok száma 838
szavazógép
2021-07-02: Nyílttér - László Zsuzsa:

Piros tűsarkú cipő

Azért az nem semmi, amikor az ember megoszt a közösségi oldalon egy teljesen ártatlan akármit, teszem azt, egy piros tűsarkú cipőt, aztán nemsokára érkeznek a kommentek. Amelyek a végére érve már mindenről szólnak, csak pont nem a piros tűsarkú cipőről. Érdekes képzettársításokra van tehetségünk.
2021-07-02: Kultúra - :

Czegő Zoltán: Szóljanak hát a harangok!

Kocsis István nem veri félre azokat. Maradnak a felkiáltások is, amelyek az igazmondás és a valódi kötelezővé tételét hirdették. Azok még akkor is igazak, ha az aranyszavú vagy csak annak kiplakátolt és uralkodó kegyben dúskálók száján szellőznek.