Emberi években számolva az EU lassanként aggastyánkorba ér. Elődje, az Európai Gazdasági Közösség 1957-ben alakult a Római Szerződéssel. Ezt megelőzően, 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség fektette le egy nemzetek feletti európai integráció alapjait. Európának transznacionális politikai képződményként jó hetven év nyomja a vállát. Nem csoda, hogy mostanság az EU-ban sokan magukba tekintenek és felteszik a kérdést: Mit végeztünk el? Lehetne másképp is? Konferencia Európa jövőjéről – ez a címe annak az egy évig tartó rendezvénysorozatnak, amelyen a polgároknak is szóhoz kell jutniuk. Az európai projektet egy konkrét probléma megoldására alapították, és később szélesítették ki más gondok orvoslására is. A kérdés, amelyet ma fel kell tennünk magunknak, a következő: Ha teljesen elölről kellene kezdenünk, ma hogyan csinálnánk?
Az EU születése
Az alapötlet Franciaországból származott, és így hangzott: hogyan lehet megakadályozni, hogy a világháborúkat kirobbantani hajlamos németek ne robbanthassanak ki újabb világháborút?
Aki háborúzni akar, annak szénre és acélra van szüksége. A szén és acél nemzetek feletti szabályozása szavatolta a nemzetek közötti hadipari versengés megfékezését. Ez volt a kiindulópontja az akkori francia külügyminiszter, Robert Schumann által megálmodott Európai Szén- és Acélközösség megalakításának 1951-ben. Meg kellett akadályozni a mindig hatalmi fölényben lévő németek Franciaország elleni három támadó háborúja után a további háborúkat.
Háború nélküli Európa lehet az a hely, ahol minden ország szabadon kereskedik egymással – fogalmazták meg aztán kicsit bővebben. Ez volt az alapgondolata a Római Szerződéssel 1957-ben megalapított EGK-nak. Az 1993-as Maastrichti Szerződés teremtette meg azt az EU-t, amelyet ma ismerünk. Ez az ötlet is Franciaországból származott, és újra a német problémára keresett megoldást. Párizsban féltek az újraegyesített Németországtól. Egy közös valuta – az euró – megteremtése erősebben be kellett hogy vonja a németeket az európai keretekbe.
Kinek az érdeke az európai nagyhatalom?
Ma már más világban élünk. A háború Németország és Franciaország között – egyáltalán: háború az EU-tagországok között – elképzelhetetlenné vált. Ez talán az EU egyik járulékos érdeme, valószínűbb azonban, hogy az európai országok relatív katonai gyengeségének eredménye ez az atomkorszak keretei között. Az ember nem kezd el harcolni, ha úgysem győzhet.
Hogy mennyire megváltoztak az idők, azt a francia miniszterelnök, Emmanuel Macron mozgósító szövegein át lehet lemérni, aki szerint Európának nagyhatalommá kell válnia ahhoz, hogy hanyatlását megakadályozza.
Egy erősebben összekovácsolt EU – szól a jelmondat Brüsszelben is. Hogyan? Elmélyült integráció, többségi döntések a tagállami vétójog helyett, közös hadsereg, megszigorított jogállamisági követelmények azoknak a tagországoknak a megfegyelmezésére, amelyek kitáncolnak a sorból.
Röviden: még több hatalomnak és kompetenciának kell átvándorolnia a nemzetállamoktól a nemzetek feletti szintre. Mert csak így – hangzik az érv – tudja az EU a globális gazdaságban és népességben mind kisebb részaránya ellenére megőrizni befolyását egy olyan többpólusú világban, ahol Kína, Oroszország és az USA mindenkor saját céljait követi.
Brüsszelben „populistának” szokták nevezni a keresztény és konzervatív erőket, akik Európát veszélyben látják. De a legeslegmagasabb európai szinten ugyanez történik: hisztérikus jajveszékelés Európa fenyegető hanyatlása miatt, ha nem szedi össze magát.
Nagyhatalommá válni azonban éppen annak az ellentéte, amiért az EU-t alapították. Kezdettől fogva a nagyhatalmi gondolat elleni projekt folyt. Robert Schumann álma a „világbéke” volt, és nem „egy erős európai hadsereg”.
Az erős EU iránti vágy nem Portugália polgáraitól származik. Vagy a bolgároktól. Vagy a máltaiaktól. Vagy Magyarországról. Ez Európa régi, kontinentális nagyhatalmainak vágya.
A „hogyan tud Európa fennmaradni?” kérdés rejtett üzenete: „hogyan tudja (Franciaország, Németország) elérni, hogy továbbra is nagyhatalom maradjon?” A válasz: sehogyan. Azok az idők elmúltak. És ez nem is baj. Magyar, bolgár vagy szlovák szempontból semmiképpen sem. A nagyhatalmi törekvések és rivalizálások Európa kis országai számára mindig csak egyet jelentettek: hogy elefántok taposnak rajtuk.
Amennyiben Európa még beavatkozik a világ alakításába, azt a nemzetállamok teszik meg. A Törökország és az EU közötti 2016-os menekültügyi paktumot Angela Merkel kancellár és a török kormány alkudta ki. A minszki egyezmény az Ukrajna-konfliktus elsimítására 2015-ben európai oldalról Franciaország és Németország műve volt.
Az igazság ez: a régi nagyhatalmak – Franciaország és Németország – akar nak integrált Európát, hogy helytállhassanak a versenyben Kínával, Oroszországgal és az USA-val szemben. Céljuk: az EU-t használni saját befolyásuk megőrzésére a világban.
Az EU új feladata?
Ez volna tehát az EU új feladata, amelynek érdekében reformokra lenne szükség: már nem a németeket akarja korlátozni, hanem nagyobb súlyt adna egy Németország és Franciaország által dominált Európának.
Erről azonban valahogy meg kell győzniük a kis tagországokat, vagy kényszeríteniük kell őket. Ezeknek ugyanis mindegy, hogy mennyire erős vagy gyenge az EU a többi nagyhatalomhoz képest. A jólét növelésére az EU, mint szabadkereskedelmi szövetség, tökéletesen elegendő. Katonailag pedig bíznak a NATO-ban. Senki sem gondolja, hogy a Bundeswehr vagy Spanyolország, vagy egy EU-hadsereg képes lenne megmenteni Lettországot, ha Oroszország megtámadja. Ezt nem az EU, hanem az USA, Oroszország és Törökország teheti meg, egész egyszerűen, mert csapatokat tudnak bevetni a térségben.
Egy integrált EU katonailag soha sem lesz egyenrangú a nagy atomhatalmakkal.
A globális nagyhatalommá válás csak párizsi és berlini stratégák fejében létezik. Az európai többséget ez nem érdekli. Gazdaságilag az EU ugyan egy óriás, és ezáltal politikai súlya is van, de hogy gazdasági óriás maradjon, nincs még több integrációra szüksége. Anélkül is nagyon jól működött eddig.
Az európai nagyhatalmi vágy nemcsak kilátástalan, hanem káros is. Megterhelte kapcsolatait az USA-val, Washington számára kihívást jelentett az euró potenciális világvalutaként való megjelenése és az amerikai nagyvállalatok piaci hatalmának új szabályokkal és magas büntetésekkel való megtörése. Európára már nemcsak partnerként, hanem lehetséges riválisként tekintenek. Nem csak Donald Tump, de utódja a Fehér Házban, Joe Biden sem látja ezt másként. Az utóbbi években egyre keményebb lett hangnemük az EU-val szemben.
Az Oroszország és Kína elleni konfrontatívabb fellépés megfelel a saját befolyásukat megőrizni szándékozó európai nagyhatalmaknak, de nem a kisebb tagállamoknak, melyek senkivel sem akarják elrontani a kapcsolatot.
Lehet egy mérettel kisebb?
Hogyan lehetne az EU-t megreformálni, ha elbúcsúzik a világban elfoglalt nagyhatalmi szerep illuzórikus álmától? Egy olyan világban, amelyben már nem fenyeget európai háború, az EU-tagok nem jelentenek már veszélyt egymásra, és amelyben az EU a világ színpadán önálló szereplőként aligha játszhat még befolyásosabb szerepet? Leginkább az eredeti feladathoz – a gazdasági együttműködéshez – való visszatéréssel.
2009 óta van az EU-nak saját „külügyminisztere”, „az EU kül- és biztonságpolitikájának főképviselője”. (Ennek a tisztségnek a korábbi változatai 1999 óta léteznek.) A külügyminisztériumról sokat lehet mesélni, de keveset eddigi teljesítményeiről. Természetesen nem reális elvárni, hogy ezt a tisztséget ismét eltöröljék, de éppen ennyire illuzórikus azt hinni, hogy a mindenkori „EU-külügyminiszter” valós impulzusokat tud adni az európai külpolitikának vagy akár alakítani tudja azt. A hangot továbbra is Franciaország és Németország adja meg. Ami azt jelenti, hogy nincs európai külpolitika – és egyhamar nem is lesz. Ha egy nap már nem lesz főképviselője a külpolitikának, eltűnését aligha veszi észre valaki.
Az EU semmitmondó, minden lehetséges témához hozzászóló, de minden hatás és jelentőség nélküli, morális szempontból magasztosan hangzó közös külpolitikai deklarációit szintén meg lehetne spórolni. Ezek mind időbe és pénzbe kerülnek, konferenciákra és bürokratikus apparátusra van szükség, de nem hoznak eredményeket. Még az EU-tagjelölt Törökországra sem tud az EU-külpolitika említésre méltó hatást gyakorolni vagy akárcsak tiszteletet ébreszteni. Ez olyan, mint a Vatikán befolyása, amelyről állítólag egyszer Sztálin megkérdezte: „Hány hadosztálya van a pápának?”
Az Európai Parlament egy olyan építmény, amelynek költség-haszon arányáról szintén lehet vitatkozni. Sokáig nem voltak valódi hatalmi jogkörei. Demokratikus fügefalevél volt egy olyan intézményi szerkezetben, amelynek „kormánya” (a Bizottság) sem volt igazi kormány. Minek akkor egy igazi parlament?
A Lisszaboni Szerződés (2007) óta ez megváltozott. A parlamentnek több hatalma van, törvényszövegeket tud blokkolni és jelölteket tud elutasítani EU-biztossá való kinevezésük előtt. Ez lelassította és túlbonyolította az új EU-bizottságok kialakítását, valamint az EU-törvényszövegek kidolgozását.
Az Európai Parlament, hogy fontosságát bizonyítsa, szívesen vállalja a politikai aktivizmust. Nyilatkozott „az LGBTQIA-személyek szabadságáról”, és a 7. cikk alapján kötelezettségszegési eljárást kezdeményezett Magyarország ellen. Több mint két éve húzódó szócséplés után még nem látható a procedúra vége. Az eddigi eredmény: sok homokszem az EU gépezetében.
Az Európai Parlamentre kereken 2 milliárd eurót fordítanak évente, az Economist szerint többet, mint amennyibe Németország, Franciaország és Nagy-Britannia parlamentje együttvéve kerül. Mind Brüsszelben, mind Strasbourgban ülésezik – hogy miért, azt a franciákon kívül senki sem tudja megmagyarázni.
Minden üdvözlendő lenne, ami hozzájárulhat az Európai Parlament költségeinek megfelezéséhez és mérhető teljesítményének megduplázásához. Például, ha az angolt nyilvánítanák az egyedüli hivatalos nyelvnek és törölnék a strasbourgi üléseket, több mint 560 millió eurót takaríthatnának meg évente (460 milliót költöttek 2016-ban fordításokra). A klímát is kevésbé terhelnék.
Az EU a kohéziós pénzekkel teszi magát vonzóvá a tagországok számára. Fűtik a kapzsiságot és a korrupciót a félresikerült fejlesztési projektek. Írtam már arról, miért kellene ezt teljesen felszámolni. A cél az volt, hogy Európa szegényebb országait felzárkóztassák a gazdagabbakhoz, de nem valósulhat meg, amíg ezek a pénzek a nyugat-európai nagyvállalatokhoz folynak vissza, hisz több pénzük és tapasztalatuk okán sok infrastruktúrával kapcsolatos pályázatot ők nyernek meg. Ha egy kormány – mint Magyarországon – a kohéziós pénzeket kiváltképpen hazai pályázóknak juttatja, akkor ezt hamar „korrupció”-ként értékelik. Ha ezt abbahagynák, megszűnhetne sok vita, és az is, hogy ezeknek a pénzeknek a „jogállami” felhasználását politikailag akarják ellenőrizni.
Azokat a problémákat, amelyek megoldására az EU-t alapították, megoldották. Az új probléma – Európa hatalmi státusza a világban – megoldhatatlan. Újra el kellene gondolkodnunk azon, hogy ma mi a valóban fontos. Engedjük át a nemzetállamoknak, hogy polgáraik demokratikusan kifejezett akarata szerint intézzék ügyeiket. Az EU mint az európai demokráciák közös belső piaca jó dolog. Kár lenne, ha elrontanánk ezt a sikert a genderpolitikáról, a bevándorlásról vagy Izraelhez és Palesztinához fűződő viszonyunkról szóló értelmetlen vitákkal. (corvinak.hu)
