Próbálom megérteni, hogy ki volt Baász Imre. Számomra ez elsősorban műfaji probléma: ha rájövök, hogy milyen műfajban kell írnom, máris könnyebb megoldani ezt a – szinte lehetetlennek látszó – feladatot. Ugyanis nem ismertem Baász Imrét. Rémlik, mintha egyszer Budapesten találkoztunk volna egy bemutatkozás erejéig, de ezt az emléket elnyomta a róla kialakult legendák súlya. Csak arra emlékszem, mindketten érzékeltük, hogy a találkozásunkat „rendben levőként” nyugtáztuk. De az is lehet, hogy álom volt az egész.
Ez utóbbi giccses mondatot kizárólag a korrektség íratta le velem. Egyébként sem lírai visszaemlékezést, sem költői álomleírást nem óhajtok itt közreadni. Nem ezt várják tőlem. Nélkülözzük a szubjektivitást, amennyire csak lehet. Teoretikus esszé volna jó, vagy művészettörténeti összefoglalás, mely kijelölné Baász helyét, jelentőségét a késő újkori kelet-közép-európai művészetben, de ezt ő maga mindenkinél pontosabban megfogalmazta a maga számára – feladatként: „...önálló értékeket kell teremtenünk, és ezt nem erdélyi magyarként, hanem romániai magyarként és európai románként és európai magyarként hirdetném, szeretném hirdetni”. Idézi ezt a tömör ars poeticát monográfusa, Chikán Bálint, aki – úgy tűnik – minden lényegeset megírt már a művészről, aztán maga is meghalt.
Nekem tehát maradt az a lehetőség, hogy reprodukciók és a kevés megmaradt írás alapján összegyúrjak egy olyan személyiségképet, amely lehetőség szerint hiteles, és még inkább: érvényes. Ami annyit jelent, hogy halála után is segít életben tartani és továbbvinni az életművét meg a szellemiségét. Hogy ez milyen műfaj, végül is nem tudom.
Hogy ennek a lehetetlen feladatnak elvégzésébe mégis belevágtam, köszönhetem Baász Szigeti Pálma fáradhatatlan szíves unszolásának és még inkább egy Apám, Baász című döbbenetes írásnak, amelynek szerzője Baász Orsolya. Ezt a vallomást nem akarom kommentálni, de aki olvasta (sokszorosítva volt!), egyet fog érteni velem, hogy erről a művészről csak úgy lehet írni, hogy megküzd vele.
Mégis megtaláltam volna a műfajt: küzdelem. Vagy inkább küszködés?
Baász Imre a jelek szerint – a reprodukciók, az írások, az elmondások szerint – óriási energiákat vetett be az erdélyi/romániai/magyar/román művészet, a saját művészete és a saját élete megszervezésébe. Időnként a megszervezés helyett helyesebb kézbevételt mondani. Megszervezte maga körül a művészeti életet (kísérletek fesztiválja, a Médium és a Médium 2 című kiállítás, 1981, 1991), 1990-ben beindította az AnnART performance-fesztiválokat a Szent Anna-tónál, megpróbált performance-eivel példát mutatni. Mindezek a törekvések reprezentálhatóak egy sereg művével: a Rácstörő című linómetszeten (1976) valóban látható egy rács, mely egy zsaníros ajtófélfára van erősítve, e mögött egy ülő királyfigura kehellyel vagy még inkább szócsővel, s ami a leglátványosabb: balra egy szeszélyesen szögletes kontúrú, absztrakt alakzat. Hogy miről is van szó, értelmezi egy fotó (Cím nélkül, évszám nélkül): két összekötött kéz egy kereplőt markol, a kötelék – ha jól látom – gyújtózsinór.
Ezzel a két képpel az írást akár abba is lehetne hagyni, a metafora vagy még inkább parabola annyira tömény.
Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Baász jelképei meghatározott rendszert alkotnak, melyhez grafikai jelek és háromdimenziós tárgyak mint jelek egyaránt tartoznak. Egyszerűbbnek látszanak ebből a szempontból a 70-es évekbeli grafikák, főleg, ha alig többek, mint zaklatott firkák vagy faktúrák, melyek között időnként számok bukkannak fel, vagy grafikonszerű képződmények, sőt, a grafikai jelek helyébe lépő, árnyékot vető grafikai ál-jelek. A konceptualizmussal és a fotóhasználattal kacérkodó kísérleti grafikai biennálék virágkorát éljük (lásd még Magyarországról Kondor Béla, Maurer Dóra vagy Szabados Árpád ekkori munkásságát), és ebben a szellemben nyílik meg 1974-ben a szárhegyi alkotótelep, melynek munkájában Baász kezdettől fogva részt vesz!
De menjünk tovább: a grafikák igen gyakran tárgyak képét mutatják fel, melyek eredeti formájukban environmentek vagy performance-ek részei. Folytassuk felsorolásukat: a kereplőn, a kötélen és szögesdróton túl, az összekötözött, használhatatlanná tett olló, a járom, a kerék, a kocsi, a szék (utóbbi három kombinációinak és variációinak jelentéseit a monográfus Chikán Bálint elemzi szépen), a kulcs, a kard, a trombita, a (felhúzós) madár, a biztosítótű, a vaskampók. Nyilvánvaló itt a pop-art, majd a punk Kelet-Európát meghódító hatása, de még fontosabb számunkra a Hajas Tiborral, Altorjai Sándorral és más hiperexpresszív, olykor öndestruktív művészekkel öntudatlanul létesített – s mindeddig regisztrálatlan – szellemi rokonság. „Egy motívumrendszerben építkezem, ezt bele lehet építeni hagyományosba, performance-ba, videóba… A jelképeim? Agresszívek. Kötél, biztosítótű, szögesdrót” – állapítja meg tárgyilagosan Baász Imre. De mond még valamit, ami radikalizmusával akár a szemiotika arculcsapásaként is felfogható. Ha legalább Wittgenstein óta tudjuk, hogy a jelentés a kontextustól függ, Baász felforgatja a közhellyé váló összefüggést, mondván: „A jel pusztítója mindig a közeg, megszokott közegéből kell kivonni tehát, s egészen friss jelentéstartalommal feltölteni.” Gúlát építeni ágakból a réten, s még mielőtt sátorrá válna, szekér tetején újra felépíteni – a műveletet ő Házi feladatnak nevezi –, s még mielőtt a jelentés rögződne, a felaprított faágakat egy Tükörúton egy tükrös szekér hátoldalán tükröztetni.
Persze az első és az utolsó állomás között a valóságban nyolc év telt el, jelenlétbeli összefüggéseiket pedig én állapítottam meg önkényesen, hozzákapcsolva őket ahhoz a sorshoz, mely Munkácsy rőzsehordó asszonyától Ady „rőzsedalain” át Erdély Miklós rőzséből „összeszerelt” költeményein át vezet. A Tükörút a művész halálának évében készült – egyelőre nem világos, hogy merre vezet.
Beke László
művészettörténész
Budapest, 2003. október
