Az évről évre csak fokozódó lerongyolódást bárki tapasztalhatta, ha kissé körülnézett a vasút háza táján. Legyen szó a szerelvények, pályák állapotáról vagy éppen a vasútállomásokon uralkodó viszonyokról, pár kivétellel az embernek akaratlanul is az enyészet, a lassú, de biztos pusztulás jut eszébe. A minap kiderült ugyanakkor, hogy mint oly sok más területen Romániában, itt is van lejjebb, a szemmel látható romlás csak a jéghegy csúcsa. A legfrissebb értesülés, hogy a teljes vasúti hálózatot üzemeltető anyavállalat abba a helyzetbe jutott, hogy már az alkalmazottjaik bérét is kénytelen megnyirbálni, annyira szűkösek a forrásaik.

A tényt az illetékes hivatalosságok sem tagadják. Ennél azonban még lehangolóbb a kialakult helyzet oka, ami természetesen újabb beszédes iskolapéldája a romániai közállapotoknak. Már szinte csodálkoznunk sem érdemes: ez alkalommal is dominóhatást előidéző, a következményeket teljesen figyelmen kívül hagyó döntés áll a háttérben: a kormány nem hagyta jóvá a vállalat személyszállító részlegének költségvetését, utóbbi emiatt nem tud fizetni az anyavállalatnak a vágányok és az állomások használatáért, így a központi cégnek most húszezer alkalmazottját kellett arról értesítenie, hogy fizetésüknek mindössze egyharmadát kapják kézhez. Menetrend szerint érkezik is a magyarázat az illetékes minisztériumtól: nyugalom, megoldják, már azonosították a felelősöket, és így tovább. Egyedül az nem tiszta, hogy akkor lesz-e pénz, vagy nem lesz, és ha igen, mikor?

A fentebb dióhéjban tálalt történet egy újabb erős bizonyítéka annak, hogy a vasút továbbra is egyike azon feladványoknak, amelyeket mindeddig – bár látszólag többen törekedtek rá – egyetlen kormány sem tudott megoldani. Számon tartani is nehéz, hányszor kezdeményeztek vezetőcserét a többpillérű vállalatnál, de működési, menedzsmentreformokról, átfogó fejlesztésekről is hallhattunk gyakran, mégis: a csoda valahogy minden alkalommal elmaradt. Kaptunk viszont kolosszális sikkasztásokat, eltapsolt milliókat, szánalmas eredményű, tessék-lássék fejlesztéseket, fejetlen döntéseket, és persze mindezzel párhuzamosan egy egyre gyatrább, mára már kiszámíthatatlan veszélyeket is hordozó szolgáltatást – piszkos, késő, mostanság egyre-másra kigyulladó vonatokat. Mint sok más, az állam kezében lévő alapszolgáltatásról, a vasútról is szomorúan kell megállapítanunk, hogy három évtizeddel a rendszerváltás után, az ország európai uniós tagságának 14. évében a döntéshozóknak még mindig nem sikerült felismerniük fontosságát, és ennek megfelelően viszonyulniuk a gazdai szerephez. Sikerült viszont a szakadék szélére sodorni egy stratégiai, gazdasági és nem utolsósorban környezetvédelmi szempontból kiemelten fontos ágazatot, melyet a jelek szerint továbbra is csak nyűgöt jelentő mostohagyermekként képesek kezelni.