– Milyen viszonyt ápol ennyi év után az István, a király című rockoperával?
– Az ősbemutató óta eltelt közel negyven év alatt az embernek azzal kellett szembesülnie, hogy a mű még a szerző életében klasszikussá vált. Ez idő alatt sokféle rendezés volt, engedélyes előadások sorozata. A legutóbbi 2020 októberében a budapesti Operaházban Szinetár Miklós rendezésében, amely a járvány miatt egyelőre csak két előadást ért meg. Szinetár pontosan tudta, miről szól a darab, nem akarta átírni, áthelyezni hangsúlyokat, remek a produkció. Ugyanakkor egyedül ő engedte meg magának a „luxust”, hogy az előadás végén a süllyesztőből kiemeli Koppányt István mellé. A szívemnek talán a pomázi zeneiskola első engedélyezett produkciója a legkedvesebb; az iskola tanítványai teljes mértékben élőben vitték színre a darabot, megható élmény volt. Az utóbbi három évben azért küzdöttünk a magyar kulturális tárcával, hogy a Kárpát-medencei magyar iskolások köréből kiválasztottakkal szólaltassuk meg a rockoperát. A válogatás meg is történt, de a járvány miatt a dolog megakadt, ám nem adjuk fel, újra nekirugaszkodunk a vállalkozásnak.

– Van-e az előadásnak olyan eleme, amelyhez minden körülmények között ragaszkodik?
– A darab zenéje, amely egyetlen alkalommal, egyetlen rendező kezében sérült, jóval azután, hogy már letértünk a szalagháttérről, az úgynevezett playbackről. Az 1983-as városligeti ősbemutatón ment a felvétel, a szólisták tátogtak rá, hiszen akkoriban még nem volt hozzá megfelelő hangtechnikánk. Az egész országból szedték össze a hangszórókat, hogy megszólaljon a zene a Királydombon, amit addig csak szánkózódombként ismertek az emberek. Csak évekkel később, a szegedi Dóm-téren tartott egyik előadáson bátorkodtunk az élő megszólaltatással. A dóm bejárata fölött volt egy díszletbe foglalt emelvény, azon négy szintetizátor segítségével szólaltattuk meg élőben a zenét, és ha a zene élő, akkor nyilván az énekesek is élőben adták elő a dalokat. Az volt az István első élő előadása.

– Koppány operai „feltámasztása” kapcsán mit gondol, miért a kivégzett vezérnek tapsolnak ma is hangosabban? Folyamatosan ekkora veszteségként élnénk meg annak a világnak az eltűnését?
– A kérdés már a bemutató környékén felmerült. A Kádár-rendszer korifeusai úgy okoskodtak, hogy az européer István győzelmében majd Kádár János apoteózisa nyilvánul meg – szemben a hatalom szemében Nagy Imrét szimbolizáló Koppánnyal. Ez a társítás nekünk eredetileg eszünkbe sem jutott, de feltehetően ez a belső magyarázat jelentős mértékben esett latba a bemutató engedélyezésénél. Az előadások végén viszont tapintani lehetett a döbbent csendet, amelyben az emberek vonultak kifelé a Városliget fái közül: lehet erről egyáltalán beszélni? Egyesek szerint akkor indult be a rendszerváltás, amiben én nem hiszek és visszautasítom. De hogy az emberekben beindult egyfajta lelki folyamat, az valószínű. Egy másik történet is valami hasonlóra világít rá. A domb mögötti büfésor előtt szólított meg egy bizonyos Barabás János elvtárs, egykori KISZ-titkár: „Levente, miért szimpatikusabb az embereknek Koppány?” Hirtelen nem jutott jobb válasz az eszembe: „Talán azért, mert Vikidál baromi jól énekel”. Így, utólag azt mondom, hogy ők gyakorlatilag egyfajta euforikus átmentési szisztémára készültek ezzel a darabbal, és ennek érdekében minden eszközt bevetettek, bár Kádár lemondása még igencsak odébb van. Hogy volt-e az egészben némi szerzői célzatosság? Közvetlenül nem, de amúgy persze igen, hiszen Koppány figuráját mégiscsak mi alkottuk meg.

– Többek között az azóta slágerré váló zenei elemek alkalmazásával?
– Nagyjából négy zenei elemből áll a rockopera. A kemény, metálos rock a lázadók zenéje, a poposabb-áriásabb rész az Istváné, mögötte a gregorián, amelyet mindig is szerettem. Végül meg a városi népzene, a tömegek zenéje, amelyből már az Illésben is többször inspirálódtunk. A népzene konkrétan is megjelenik. Korábban ifjabb Csoóri Sándorral jártunk már Erdélyben, magyarpalatkai és mezőkeszüi lakodalmakban, nem véletlen, hogy Réka dala egy mezőségi ihletésű muzsika, ami illett is a szereplőt első alkalommal megszemélyesítő Sebestyén Mártához. De Géza fejedelem temetésének zenéje is népzenei átdolgozás, az eredeti magyarpalatkai halottsirató muzsika. Ez is nagyon népszerűvé vált, akadt olyan nézői megkeresés, amely a Nemzeti Színházban való előadás után azt kérte, engedjük hosszabbra a halotti menetet, merthogy olyan őserő árad abból a zenéből. A közönség reakciói rendre visszaigazolták, hogy nem érdemes különösebben megerőszakolni ezt a zenét, úgy kerek, ahogy van, és önmagától működik.

– A történet hogyan, milyen körülmények között ragadta meg önt?
– Bennem az Illés zenekar számára írt dalok születése közben is folyamatosan erős volt a késztetés, hogy megmutassam: ez a gitárral, dobbal megszólaló zene sokkal többre is képes. Ebben a tekintetben a Jézus Krisztus szupersztár című rockopera megjelenése adta a legfontosabb lökést. Azt követően volt egy munkavacsora az akkori Koncz Zsuzsa–Boldizsár Miklós házaspár otthonában, ahol felvetődött a kérdés: ha írnánk egy egész estés összefüggő darabot, mi lehetne annak a témája. Kettő merült fel: az ezredforduló, illetve a hunok, Attila története, talán a világba is ki lehetne menni bármelyikkel. Összességében körülbelül tíz év telt el, míg zeneileg is elkezdett megszólalni bennem az ezredfordulós történet. A Budapest Filmstúdióban 1982-ben aláírtunk egy szerződést Nemeskürty Istvánnal egy filmre – az volt az első variáns, ahhoz kellett volna darabot írni. 1983. január közepén aztán nekifeszültem a munkának, májusban már stúdióban voltunk, augusztusban pedig megtartottuk a bemutatót. Boldizsár Miklós alapdrámája jelentette a kiindulási pontot, de a rockopera forgatókönyvét gyakorlatilag mi írtuk. Mivel akkoriban még bakelit-vinyl lemezekre rögzítettünk, a dupla lemez négy oldala gyakorlatilag megszabta az István négy jelenetsorát, ugyanakkor önmérsékletre késztetett bennünket, miután egy oldalra kb. 20 percnyi dinamikus zenét lehetett jó minőségben felvinni. A szerzői elképzelések és a korabeli technikai lehetőségek kézen fogva hozták létre a művet.

– Idegen nyelvi közegben milyen mértékben érvényesült a rockopera?
– Egyetlen példával élek: kijutottunk a sevillai világkiállításra, nem is akármilyen háttérrel, a magyarok bemutatótere volt a Makovecz-pavilon. A darabot a San Francisco téren mutattuk be, ez egy magas épületekkel körülvett, nem túl nagy tér, körülbelül akkora, mint a budapesti Vörösmarty. Készültünk az értelmezés megsegítésére, a nézők egy-egy spanyol–angol nyelvű brosúrát kaptak kézhez, benne a jelenetek címeivel. Én fenn ültem a keverőpult mellett, érdekes látvány volt, amint az egyes jelenetek között az emberek egyszerre hajoltak a műsorfüzet fölé. A bemutató után levonultunk a színpadra, és hallottuk, hogy valamit skandálnak. A tolmácsunk segített a megértésben: viva la muerto, azaz éljen a halott! Tehát Sevillában is átment az üzenet: Koppányt éltették.

– Akár ebben az összefüggésben is: kinek a népe vagyunk mi, magyarok?
– Egyértelműen Árpád népe, nem Szent István népe! Valamikor a kilencvenes évek elején merült fel először így a kérdés, és én mindig ingerült leszek, ha ezt kétségbe vonják. Kikérem magamnak, hiszen ennek a tagadása azt jelenti, hogy ki akarnak dobni száz évet a történelmünkből. A magyar politikusokat egyáltalán nem érdekli Árpád honalapító fejedelem jelentősége, mivel nincs aktuális politikai hozadéka, míg Istvánnal és az egyházzal karöltve nagyobb a „lefedettség”. Manapság, a migrációs „korszakban” sem aktuális? A „fogadd be az idegent” intelme ezer évvel korábbról mit üzen a mai magyarságnak? Mindazonáltal a kereszténységet is újfent nekünk kell védenünk, ezúttal a Nyugattal szemben. No comment!

– Önt, a magyar történelem eseményei iránt érdeklődő művészembert foglalkoztatja-e Trianon művészi megjelenítésének lehetősége?
– Egyértelműen. Azzal együtt, hogy a Trianon 100 rendezvénysorozat szervezőinek eszükbe sem jutott a Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet című regényének általam szerkesztett, versszerű soraira írt, Elég volt! című opusom felhasználása. Ezt játszottuk már korábban Esztergomban, de a Cselényi-féle Duna Televízióban sem jutott képernyőre. Az István, a király viszont „túlélt” mindenféle kísérletet. Annak idején Aczél György legfőbb kommunista kultúrpolitikustól hangzott el egy „audiencián”: „Tudják, én nem igazán kedveltem magukat, de amit az István, a királyban alkottak, az a magyar kultúra része, a Nemzeti Színházban a helye”. Onnan kezdődött a rockopera színházi rendező által megálmodott karrierje, amit ma is nagyon fontos mérföldkőnek tartok, mert sokáig kíváncsi voltam, hogy a darab csak össznépi happeningként, a nagy eufória hatására marad talpon, vagy erős belső értékekkel rendelkezik. Az elmúlt évtizedek az utóbbit igazolták vissza, hiszen némi túlzással szereposztástól függetlenül kiderült: a darab színpadi műként is megállja a helyét.

Szörényi Levente
Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, gitáros, énekes, szövegíró. A Mediterrán, a Balassa, az Illés, a KITT-egylet és a Fonográf zenekar egykori tagja. Több tucat sikeralbum és színpadi darab szerzője, előadója. Jelentős részt vállalt a magyar beatzene megteremtésében. Illés Lajossal és a Tolcsvay fivérek zenekarával együtt az ő nevéhez fűződik a Kárpát-medence népzenéje és a modern beat-rockzene „összeházasítása”. Legnépszerűbb alkotása az István, a király című rockopera, amelyet 1983-ban mutattak be a városligeti Királydombon, azt követően a Szegedi Szabadtéri Játékoktól kezdve a Népstadionon át, a Nemzeti Színháztól a Budapest Sportarénáig még nagyon sok helyen tartottak bemutatókat. 2000-ben létrehozta a Holdvilág-árok Alapítványt, amellyel a Pomáz fölötti Holdvilág-árokban végeznek kutatásokat. Az alapítvány létrehozott egy Árpád Pajzs nevű díjat, amelyet a munkásságukkal, életvitelükkel, nemzetükhöz való ragaszkodásukkal arra érdemesülő embereknek ítélnek oda. Legfontosabb díjak, elismerések: SZOT-díj (1981); Az év zeneszerzője (1983); Erkel Ferenc-díj (1983); EMeRTon-díj megosztva az Illés-együttes tagjaival (1990); Magyar Művészetért Alapítvány különdíj (1990); A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994); Magyar Örökség díj (1995); Kossuth-díj megosztva az Illés-együttes tagjaival (2000); Hungaroton Életműdíj (2005); Budapest díszpolgára (2010); Jubileumi Prima Primissima díj (2012); Kölcsey-emlékplakett (2018); Emberi Méltóságért-díj (2020). Néhai felesége Kovács Zsuzsa Jászai Mari-díjas színésznő, közös gyermekük Szörényi Örs zenész.