Az Aquincumi séta kedvencem volt, újra és újra hallgattam, nem tudtam betelni vele. Igaz, hogy rövid, alig másfél perc, így folyton visszatettem a lemeztűt. Az igazi sétára már nem kellett további éveket várnom, viszonylag rövid időn belül megismerhettem a címadó helyszínt. (Aquincum római katonai tábor és polgári település volt a mai Budapest óbudai területén – Wikipédia). De igazából most nem is kifejezetten Aquincumról akarok írni, nem is a hozzáfűződő zenéről, amit most megint többször meghallgattam. Nem is saját élményt fogok megosztani, nekem csak elmesélték.

Barátnőm a nyaralásáról tart részletes, igen színes beszámolót. Pár napot Budapesten töltött, és egy alkalommal kiruccant Aquincumba. Ott talált egy turistacsoportot, az idegenvezető hosszasan ismertette a hely történetét. Időközben megjelent egy nő gyerekkocsival, megállt a csoport mellett, és figyelmesen hallgatta ő is Aquincum történetét. Amikor a csoport tovább mozdult, követte őket, de le nem vette a szemét a babakocsiról. Hol ki, hol betakarta a gyermeket, vigyázott, hogy ne érje túl erősen a nap, de ne is fázzon. Óvatosan tolta, tette-vette a kocsit, nehogy felrázza a – feltehetőleg  alvó – kis embert. A kis ember aztán csak megébredhetett, mert lehajolt, és beszólt hozzá. De nagyon leste az idegenvezetőt is, láthatóan lenyűgözte mindaz, amit hallott. Kitartóan próbálta megosztani a figyelmét. Amikor a csoport távozni készült, újból beszólt a gyermeknek, eligazított rajta valamit, és elindult egy más irányba. A barátnőm mellett haladt el, rá is mosolygott. Barátnőm jóérzésű ember lévén viszonozta a mosolyt, és egyúttal vetett egy pillantást a gyerekkocsiba. Játékbaba feküdt benne. Egy behunyt szemű játékbaba.

Nem saját élmény, de miközben hallgattam a történetet, tudtam, hogy én ezt meg fogom írni. Pontosan, tisztán pörgött előttem, mint egy film, és közben szólt a fejemben az a régi zene. Az Aquincumi séta.