Jó pár éve jártam utoljára cirkuszban, a gyermekeimmel egy másik város ligetében. Na, akkor megfogadtam, hogy ilyenre többet soha! Mintha valami paródiát láttunk volna, azt is a rosszabbik fajtából. Csinosnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható lányok voltak egy személyben jegyszedők, pattogatottkukorica-árusok, zsonglőrök, állatszelídítők és légtornászok. Már ha légtornának nevezhető, amit produkáltak. Nem lehetett könnyű dolguk az őket röptükben elkapó férfi partnereknek, volt még gyúrnivalójuk a történethez. Izgultunk is rendesen, nehogy a porondon landoljon valamelyik amazon, pont mint zsonglőrmutatványuk kellékei. Azok bizony többször is padlót fogtak sűrű bocsánatkérések közepette.

Nem részletezem az egész estés élményt, de a csúcspontot a szünetben körbe hordozott sztárkutyával éltük meg. Ingyen és bérmentve lehetett barátkozni vele, simogatni. Na, akkor kapott sírógörcsöt a kisebbik lányunk. Enyhén szólva rút és szőrevesztett volt szegény pára, és elég furcsán vicsorított. Nem kis erőfeszítésünkbe került meggyőzni a gyermeket, hogy maradjunk szünet után, elvégre leperkáltuk négy jegy árát, és a pattogatott kukoricát sem ingyen osztogatták az amazonok. Maradtunk… Hát később sem lett jobb, a második részben a bohóctól bőgte el magát a gyermek.

Szóval, jól sikerült a kiruccanásunk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy volt valami szívszorító bája annak, ahogyan egy lerobbant trupp próbált erőn felül megmaradni. Na, mindegy, akkor tettem én ama bizonyos fogadalmat.

Pedig gyermekkoromban rendszeres cirkuszlátogatók voltunk, de azok az esték valahogy másképp festettek. Parádés jelmezek, csinos lányok, fiúk, élő zene, bravúros mutatványok, jópofa bohócok, bűvész, kígyóbűvölő, lovakon vágtató akrobaták, és mi minden egyéb, komoly felhozatal. Legalábbis én így emlékszem. Tervezgettem is, hogy majd meglógok egy ilyen cirkusszal, huss!

Azért síró-bőgős élménnyel én is büszkélkedhetek. Apámnak volt egy zenész barátja a bukaresti cirkusznál, a felesége ugyanott rendező. Színházi turnén találkozott velük, ugyanabban a szállodában laktak. Amikor a cirkusszal Sepsire érkeztek, eljöttek hozzánk. Szimpatikus emberek, felajánlották, hogy felvisznek magukkal a cirkuszhoz, és amíg megjön apám is este, jól elszórakozom a porond körül, mögött. Nem sokat értettem románul, de nem volt kérdés, hogy megyek. Majd kézzel, lábbal megértjük egymást! És micsoda móka lesz ott sertepertélni a kulisszák mögött, leskelődni, és másnap hencegni a barátoknak!

Hogy milyen élményekben volt részem, már nem emlékszem, csak az egésznek a hangulatára. Arra viszont igen, ahogyan apámnak a kedves zenész barátja velem a nyakában fut le a hegyen, én meg bőgők torkom szakadtából, hogy haza akarok menni.

Persze este megnéztük az előadást, és másnap büszkén meséltem a suliban, hogy én milyen bennfentes vagyok a bukaresti cirkuszban. A bőgős fejezetet valahogy elfelejtettem említeni. Nem tudom már, mi történhetett fent a hegyen, mitől szállt inamba a bátorság. Lehet, hogy az oroszlán bőgte le a fejemet, attól kezdtem el én is bőgni. Ki emlékszik már?

Nem lógtam meg egyetlen truppal sem, de azóta is változatlanul cirkuszrajongó vagyok. Boldogan megyek, csak tudjam biztosan, hogy megéri, és azt is, hogy nem lesz sírás-bőgés.