– Farkas Árpád Nem ilyen lovat akartam című utolsó könyvét – melyet sajnos már nem állt módjában dedikálni – az ő kérésére hoztam el Egerbe. Van benne egy Ön által készített interjú is a költővel. Mikor látta őt utoljára?
– 2018 nyarán, Kányádi Sándor temetése után kerestem fel Árpád barátomat Sepsiszentgyörgyön. Nem vagyok jó interjúalany, szabadkozott, amikor meglátta nálam a kamerát. Abban a kellemesen hűvös lakásában fogadott, ahol először 1982-ben jártam. Régóta szavalom verseit, mégis rádöbbentem, hogy az évtizedekig tartó riportkészítések mellett sosem jutott időm mélyebben elbeszélgetni vele. Iránymutató költő volt, aki már a diktatúrában is kongatta a közömbös Európa közömbös harangjait. Féja Géza írta róla: „A költészet nem csekély részét új nyelvi burján lepi el: a bizonytalan mondat. Farkas Árpádot a kijelentő mondat nyíltsága, tisztasága és bátorsága jellemzi. Nyíltan beszélhet, mivel lelke s életérzése is nyílt, így egy pillanatra sem marad el a szüntelen történő világtól.” A Jegenyekör (1971), az Alagutak a hóban (1979), A befalazott szószék (1985) és a Szivárgásban (1991) című kötetei hatalmas élményt nyújtottak nekünk Magyarországon. Itteni kritikusai is – Görömbei András, Bertha Zoltán, Nagy Gáspár, Kis Pintér Imre – kiemelkedő lírikusnak tartották. Sok költeménye keserű kisebbségi sorsképet jelenít meg, és előrevetítette azt is, ami később bekövetkezett. Az egyre durvább belpolitika számos területen indított támadást a kisebbségi sorsba lökött magyarság ellen. Ám a hovatartozás megvallása kiemelkedő irodalmi alkotásokat szült. Ebben az időszakban születtek meg a hetvenes évek nagy nemzetmegvalló művei: Sütő András drámatrilógiája és az Anyám könnyű álmot ígér című könyve, Bálint Tibor Zokogó majom című regénye, Páskándi Géza Vendégség című drámája, Kányádi Sándor megírta a Szürkületet, Magyari Lajos a Csoma Sándor naplóját. Folytathatnánk a sort Király László Kék farkasok regényével, az Elfelejtett hadsereg verseskötetével, Szilágyi Domokos Sajtóértekezletével, Székely János Caligula helytartója című drámájával, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényével, és például Farkas Árpád Alagutak a hóban verseskötetével. Ezek az alkotások Erdélyben születtek ugyan, de a mindenkori magyar irodalom csúcsait jelentik. Költőnkről Takács Géza fogalmazott a legpontosabban: „Farkas Árpád nem »az« erdélyi költő, hanem egy gazdag irodalom egyénisége.” Alagutak a hóban című kötete például nemcsak egyetemes emberi és esztétikai minőségével emelkedik ki, mivel válasz is volt a kommunista diktatúra sovinizmusára, a nemzetiségi jogokat csonkító ténykedésére, az identitás elleni nyílt támadásra. A növekvő szorongások időszakában nagy feladatot vállalt magára Farkas Árpád is. A zsarnokság nyomása alatt született nagy költeményeiben olyan ellenállás volt, amely túlfeszítette a költő idegrendszerét, és kockázatos volt a Ceaușescu-diktatúrában. Hadd idézzem a Kerti törpe című versét, amelyet olvasva azonnal a törpe alakú diktátorra gondoltunk: „A kerti törpe figyeli a házat, / füleli el-elhaló hangjait. / Félek, hogy készül már a magyarázat, / amellyel eltüntet majd megint valakit. // A kerti törpét ide ti hoztátok / őrizni bazsarózsát, rezgő rezedát. / Arról volt szó, csak őrzi e világot, / és persze nagyon meghúzza magát! // A kerti törpe figyeli a házat, / le s föl sétál az ablakom alatt. / Egy intésére százak somfordálnak / elő, és körbeforog e hitvány törpehad.” Aztán ’89-ben enyhült a prés nyomása, boldogan indultunk a határnak, fogtuk egymás kezét, több nyelven szólítottuk egymást Élesden, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Felszabadultan nevettünk – miközben Farkas Árpád alig szólalt meg. A „forradalom” hónapjaiban még elkapta a szárnyalás, próbált hinni, hogy lesz még itt valami, de ő sejtette meg a leghamarabb: a szabad világba kiröppenés-menekülés kivéreztetheti az erdélyi magyarságot. Ismét befelé fordult, újra gúnyos stílusban írt, mások álarca mögé bújva – Mikes Kelemen hazatért nénjének válaszlevele Rodostóba – üzeni: „a népek inuk szakadtan ezüstös vályúra, fútt-arany ólba, surrannak, zúdulnak Új Rodostóba”. Ez a kép hasonlatos a Szivárgásban megragadott valósághoz: „Legyen hát úr a szivárgás … víg nedvei odakint vidítsanak lármát … higgyük, hogy belőlünk piroslik égen a bolygó, ágon a savanyú som … fogyunk-növünk, de vagyunk!” Ez a bizakodó befejezés nem jelenik meg az 1990-ben írt költeményeiben, így a Gyertyák Erdélyben poémában sem. Azóta forog és forrong a világ, s ebben a kalandparkban mi is ott vagyunk. Mint a gyermekek, veszekszünk ócska játékszereken, és észre sem vesszük, hogy Székelyföld autonómiája egyre távolabb kerül, ráadásul hol ezt, hol azt zárnak be az európai folyosóra somfordáló társadalommérnökök, kisstílű hatalomtechnikusok…
– Honnan van Önben e szenvedélyes együttérzés a külhoni magyarsággal? A gének mellett milyen külső meghatározottságok befolyásolják a színészt, az egri lokálpatriótát?
– Tíz évvel Farkas Árpád után, 1954 áprilisában születtem Tiszaföldváron. A színészi pályámat Debrecenben kezdtem, amely megalapozta a katarzis-szomjú nézőkért folytatott küzdelmem. Ebben a városban nagyon erős volt a külhoni magyarság iránti érdeklődés és segítőkészség. Fiatalkoromban az egyetem valóságos fővárossá emelte Debrecent, amely ellátta a magyar hont kiváló irodalmárokkal, irodalomtörténészekkel, tanárokkal, akik évtizedeken át terjesztői voltak az erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki irodalomnak, az elszakított területeken élő művészeknek. A nemes elhivatottságban az irodalmár nevelők között meg kell említeni többek között Görömbei Andrást, Bertha Zoltánt, Gróh Gáspárt, Ködöböcz Gábort, Csengey Dénest, Vitéz Ferencet, Antal Attilát, Babus Antalt, Bitskey Istvánt, akik fáradhatatlan munkával figyelték a külhoni művészek munkáit. Külön ki kell emelni Márkus Bélát, valamint feleségét, Cs. Nagy Ibolyát, aki 2015-ben Farkas Árpád-monográfiával ajándékozott meg minket.
– Farkas Árpád mindig pontos akart lenni, s nem elringani a líra ölében. Költészete szűkszavúságában – Kányádi ugratta, hogy a válogatott verseit írja – egyetemes teljesség-kép fénylik.
– 2018 nyarán, Kányádi Sándor nagygalambfalvi temetésén, az öreg almafák alatt állva Farkas Árpád verse járt-kelt bennem, hiszen sokszor szavaltam:
Kányádi Sándornak
A Nyikó vizén, Küküllőn, Maroson és Olton
dagasztóteknőbe ülnek,
mosóteknőbe szállnak
a gyermekek,
s egyikük eljut az Óceánig.
Felségvizeinken hajók süllyednek olykor,
a patkányok hagyják el mindenekelőtt
a fedélzetet.
Nem vagyunk mi hejdehej-legények,
másodtisztek sem vagyunk,
nem vagyunk derék kapitányok.
Volnánk csak jámbor hegedősök
kórémuzsikával,
pici furulyával,
szorongó torokkal,
elkékülő szájjal,
görcsbe-rándultan is
fújjuk, ugye, Bátyám,
végső pillanatig,
miként ama zenekar
a Titanic
fedélzetén.
– Ha jól számolom, Ön 36 témában tartott szavalóesteket, többek között Farkas Árpád-, illetve Király László-estet is.
– Már az elején könnyű mozgású, minimális költségigényű pódiumszínpadot szerveztem itt, Egerben, amellyel az elszakított területekre vittük az anyaország üzenetét. Eljutottam a távoli csángó magyarokhoz is, és dokumentálhattam az erdélyi magyarság életét, gyakori megaláztatását (pl. Sütő András megveretését), amiért idehaza meghurcoltatásban is volt részem. A színházban működő fegyelmi bizottság szankciókkal sújtott, mivel Nagy-Magyarország térképével illusztrált műsorfüzetemmel jártam Erdélyt, készítettem interjúkat, többek között Tőkés Lászlóval.
– Debrecen pezsgő irodalmi-színházi élete után hogy került Egerbe?
– 1987-ben 12 színésztársammal jöttem el, mert nagy kihívás vonzásába kerültem: színházat alapítunk Eger és Heves megye számára. Izgalmas szakmai kihívás, de nagy kockázatvállalás is volt: új egzisztenciát teremteni, a régi sikerek helyszínét egy bizonytalanra cserélni. De a teremtés öröme mégis ide hozott, és fanatikus színházkedvelő polgárok harcában vettem részt: visszapereltük Miskolctól azt, ami hajdan a mienk volt: a színházat! E küzdelemben váltam egrivé. A művészetre, szép szóra éhes megyében élek és végzem a munkám több évtizede. A kőszínházi és nyári színházi munkák mellett lehetőséget kínáltak az oktatási és művészeti intézmények, templomok és pincék is. Minden zegzugát belaktam a vidéknek, ismerem színházszerető közönségét.
– Közismert Szíki Károly lehetetlent nem ismerő kísérletező kedve. Mibe vágott még bele élete során?
– A megye vallásos hagyományait szolgálva megrendeztem Venczel József Misztériumjátékát, mely előtt számos város temploma nyitotta meg kapuit. 1988-tól irodalmi, abszurd és mai darabok bemutatására „belső bérletben” lehetőséget kértem folyamatos premierekre, az elszakított területeken és az emigrációban élő magyarjaink irodalmának, életközösségének bemutatására, valamint a legújabb szellemi élet vérkeringésébe való bekapcsolódásra. Ennek az izgalmas szellemi kalandnak legjobb példája Nagy András két drámájának (A csábító naplója, Alma) és Liza Schlesinger Csontok című művének stúdiószínpadra vitele, mellyel Edinburgh-be is meghívtak. Ilyen sem előtte, sem utána nem fordult elő a Gárdonyi Géza Színház életében. Később létrehoztam a Harlekin Bábszínházat mint független intézményt, önálló művészeti elgondolással. A felnőtt közönség megnyerésére folyamatosan irodalmi esteket, színházbemutatókat szerveztem. Csengey Dénes A cella című monodrámájának színrevitelével megalakítottam a Varga László Polgári Teátrumot, mely a mai napig működik a határon innen és túl. A nyugati magyar emigráció számára is tartottunk számos bemutatót. A munkámért 2002-ben Mádl Ferenc köztársasági elnök javaslatára megkaptam az Arany érdemkeresztes színművész elismerést.
– A közéleti tevékenységéért is számos kitüntetést kapott, hogy csak két példát említsek: a Kanadai Magyar Írószövetség serlege vagy a kanadai Művészeti Filmes Kollégium kitüntetése.
– Hosszú lenne amerikai színházi-előadóművészi-irodalmi munkámat összeadni, melyeket könyvek, publicisztikák, CD-k és DVD-k őriznek. 33 amerikai állam magyar közösségében legalább 50-féle műsorral mintegy 500 előadást tartottam. Meg tudnám írni egy vaskos kötetben a New York-i élményeimet, ezek voltak a legizgalmasabbak az ottani ’56-osokkal ápolt kapcsolataim miatt. Varga László Magyar Színházában ma is művészeti vezető vagyok, egy tucatnál több darabban játszottam, tíz darabot rendeztem.
Király Béla
