János bácsi csak nézi-nézi őket, majd megszólal: ,,Kérem szépen, mi is voltunk fiatalok, szerettük a feszes székely harisnyát, na meg a lányok libbenő szoknyáját, de az más vót."

Ernával bólogatva nyugtázzuk, hogy csakugyan más idők jártak akkoriban, és felvillantak mindannyiunk emlékezetében a csinos, népviseletbe öltözött párok.

— Változnak az idők, a ruházat, most más a divat — mondja Erna.

Mintha csak erre várt volna az öreg, dohogni kezd: ,,Divat, divat! Én értem, hogy más most a világ, de a lányoknak majd’ kilátszik mindene."

— Meleg van — nyugtattam a kedélyeket, főként, hogy ne érezze magát rosszul útitársnőm, ki szintén rövid, testre feszülő pólót viselt háromnegyedes nyári nadrággal.

Ahogy a nyári zivatart sem lehet feltartóztatni, ha már dörög, úgy az idős falusi bácsikát sem.

— A nadrágjuk vastag és meleg, hát hogy talál a csöppnyi réklivel? — méltatlankodik. — Minden domborulatuk látszik, és akkor még csodálkoznak, hogy a férfinép szemtelenkedik velük! A fiúkon meg lötyög a bő gatya, mint a harangütő.

— Voltak még hosszú ruhás korok is, mikor divat volt mutogatni a kebleket — mondom neki.

— Tudja, bácsi, ha nem öltözöm a többiekhez hasonlóan, kinéznek maguk közül — védi a maga igazát Erna.

— Ez igaz, mert mi is egyformán jártunk, és magácska nem viszi túlzásba a kivetkőzést.

Lassan kezdünk eljutni a dolog lényegéhez, és kezdünk közös nevezőre jutni: a túlzások nem tetszenek, és azok, akik csalóka tükörben nézik magukat.

Eszembe jut egy régi könyv kulcsmondata: Tudni illik, hogy mi illik...