Vállaltak volna-e bármiféle áldozatot a Tőkés László mellett kiállók, ha tudják, rövid időn belül a népfelkelést és forradalmat eltérítik eredeti céljaitól, bemocskolják, az elnyomó rezsim kiszolgálói visszaszivárognak a hatalomba, és még évtizedek múltán is a háttérből terelgetik-irányítgatják az ország sorsát? Vajon szolidarizáltak volna-e egy magyar lelkipásztorral az utcára vonuló temesvári románok, ha tudják, hogy néhány hónap múlva Marosvásárhelyen magyarokra támad az idegenből hozott, felbőszített tömeg, s 32 évvel a történtek után is a magyarellenesség az egyik legkézenfekvőbb szavazatszerzési eszköz a román pártok számára?
Választ nincs akitől várnunk, de talán nem is ez a legfontosabb, a történelmi események sodrásában valamiféle magasabb rendű eszmét szolgálva az egyénnek gyakorta nincs is igazán döntési lehetősége. Az viszont fájóan tisztán látszik ma, 32 évvel az első puskalövések eldördülése után is, hogy az 1989 decemberében Temesváron megfogalmazott nemes és tiszta célokat igen hamar bemocskolták, és lényegében azóta sem voltunk képesek közéletünket megtisztítani.

Tőkés László, a temesvári forradalom hőse szerdán jelentette be a December 15. – A román–magyar szolidaritás napja Egyesület létrehozását, melynek célja, hogy december 15-ét ismertesse el az 1989-es forradalom kitörésének napjaként. Kezdeményezői szerint ugyanis a forradalom azáltal vette kezdetét, hogy román és magyar nemzetiségűek az őket egyesítő szabadságvágy nevében szolidaritást vállaltak Tőkés László református lelkésszel és ellenzékivel. Hogy mindehhez szükség van egy ilyen egyesületre, már az is jól jelzi, hol is tartunk az akkori eszmék megvalósításában – az már döbbenetes és felháborító, hogy ezen kezdeményezés – konkrétan a bejegyzés – elé is akadályokat gördít a román államhatalom. Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy a forradalom pere lényegében még el sem kezdődött Romániban, valós átvilágítás soha nem történt, és az egykori Securitate tisztjeinek java része ma még speciális nyugdíjban is részesül, siralmas kép tárul elénk.

Tőkés Lászlóék kezdeményezése azonban éppen mindezek miatt oly időszerű: több mint három évtizeddel az 1989-es események után talán kialakulhatott egy új elit Romániában, talán van esély arra, hogy egy olyan nemzedék kerüljön döntési pozíciókba, amelynek tagjai nem kötődnek a kommunista rezsim elnyomó apparátusához, és amely hajlandó arra, hogy az eddig megszokott történelemhamisítási gyakorlat helyett legalább az ország jelenkori történetének legfontosabb momentumában elfogadja az igazságot. Kis lépésnek tűnhetne ez, ha az 1989-ben kitűzött célokhoz viszonyítjuk – de óriási jelentőséggel bírhat ezen eszmék további sorsa tekintetében. Ha ugyanis három évtizeddel 1989 után arra sem lesz képes a romániai társadalom, hogy elismerje, honnan és miként indult a forradalom, akkor bizony megérdemli sorsát.