A 80 éves Cserey Zoltán sepsiszentgyörgyi történész köszöntése okán született az alábbi életútírás. Igaz ugyan, hogy február 17-én töltötte a nyolcvanat, ám nemrég emlékkönyvvel köszöntöttük: Demeter László történész Cserey Zoltán tisztelői körében meglepetéskötetet szervezett, szerkesztett. A Székelyföldi kalászatok – Tanulmányok Cserey Zoltán 80. születésnapja tiszteletére című, a baróti Tortoma Kiadónál megjelent könyvet a Székely Nemzeti Múzeum ideiglenes székházában, a Lábas Házban adta át ünnepélyes keretek között, pezsgős koccintás kíséretében. Ekkor született a gondolat, hogy szerkesztőségünk is köszöntse külső munkatársunkat még ebben az évben, s erre legjobb alkalom a szilveszteri lapszám. Zoltán bátya, erőt, egészséget, munkakedvet s még sok tartalmas írást kívánunk önnek, mindannyiunk gyarapodására!
Indulás, tanulmányok
– Valódi sepsiszentgyörgyi vagyok, itt születtem 1941. február 17-én, a várost csak tanulmányaim idejére hagytam el, illetve három év tanári tevékenység idejére, a többit ebben a városban töltöttem – kezdte el mesélni élete történetét Cserey Zoltán. – 1957-ben érettségiztem a Székely Mikó Kollégiumban. Egy sikertelen felvételi után végül 1958-ban sikerült bejutnom a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem szakára. A Bolyai Tudományegyetemen kezdtem tanulmányaimat, s az összevonás után, a Babeș–Bolyain végeztem el. Az osztályharc és osztálykülönbségek következtében a felvételiző diákok két részre voltak osztva. Voltak a tartományi ösztöndíjasok, akik az 5-ös átlag elérésével bejutottak az egyetemre, a helyek kevesebb mint egyharmada a többieknek volt meghirdetve, versenyvizsgára. Ott kemény volt a megmérettetés. Esetemben is heten voltunk egy helyre.
Másodéves koromban egyesítették az egyetemeket. Mi voltunk 35-en, a románok 80-an. Ez nagy csapás volt, főleg azért, mert nem tudtam jól románul. A szaktárgyakat mind románul adták le. Harmadév után voltak speciális kurzusaink, például Sarmiseghetusáról. A csoportot a nagy hírű Constantin Daicoviciu vezette. A vizsgán előreengedtem a jó román tudással rendelkező kollégákat, remélve, kifárad, amire rám kerül a sor. Végül nem buktatott meg, de kicsi jegyet adott.
David Prodan, akinek fő „kutatási területe” a Horea-féle felkelés volt, Románia középkorát tanította. A 115-ből 59-en pótvizsgára maradtunk. A kollokviumot és a vizsgát is ősszel kellett letennem. Rádöbbentem, óriási a baj, ki lehet innen bukni. Deák János máramarosszigeti kollégánk tudott románul, az ő jegyzeteiből tanultunk. Itthon egy román történelemtanár kölcsönadta a Constantin Giurescu által szerkesztett Istoria României (Romána történelme) című könyvet, ami nagy segítségemre volt. A kollokviumra maradtak közül mindössze hárman voltunk, akik átmentünk. Év végén 38-an maradtak osztályismétlőre.
Az államvizsga-dolgozatot – a háromszéki viszonyokról az 1785-ös úrbéri összeírások alapján – a szintén nagy hírű Ștefan Parcunál írtam. Le kellett fordíttatni románra. Került egy nyugalmazott középiskolai tanár, aki vállalta. Rájöttem, teljesen felesleges volt a sok kínlódás, a dolgozatokat egy tanársegéd nézte át, mindenki hetest-nyolcast kapott.
A történelemtanár
Kihelyezéskor Zágonba kerültem, a felső román iskolába. Addigra belejöttem a román nyelvbe. Egy év után átkerülten Rétyre. Ott jó társaság volt, közelebb is Sepsiszentgyörgyhöz, tudtam ingázni, nem kényszerültem ott lakni. Két évet töltöttem ott. Édesapám, aki a rajoni néptanács tervosztályán dolgozott, közbenjárt érdekemben Dobolyi László főtanfelügyelőnél, de nem tudott behozni a városba, csak Kálnokra iskolaigazgatónak. Akkor volt egy olyan törekvés, hogy egyetemet végzettekre cserélték a falusi iskolaigazgatókat. Vargha Emma tanító néni volt addig az igazgató. Vele nem közölték a változást, de rajta kívül mindenki tudta. Jelentkeztem Kálnokon, de én sem azzal léptem be, hogy az új igazgató vagyok. Emma néni egész nap exercírozott. A nap végén a kollégák rákérdeztek: Emma néni, te hogy beszéltél az új igazgatóval? Elkezdett sírni. Keveset maradtam ott, mert bekövetkezett a változás.
Múzeumi évek
1966. október 15-én foglaltam el múzeumi állásomat. Negyvenhárom évig dolgoztam ott, végigjártam a ranglétrát, minden beosztásban voltam, hosszú éveken keresztül aligazgató, fél évig megbízott igazgató. Amikor Kónya Ádámot nyugdíjazták, Orbán Árpád, Kovászna Megye Tanácsának elnöke kért, legyek igazgató. Akkor már hatvanéves voltam. Mondtam, ha ilyen ambícióim lettek volna, már korábban léptem volna. Kutatással szerettem volna foglalkozni.
A múzeumi éveim úgy kezdődtek, hogy mint fiatal történész régész szerettem volna lenni, hisz az rejtélyes terület, sok újdonság kerülhet elő. Régészbojtár voltam Székely Zoltán régész, múzeumigazgató mellett. Mivel a székelykeresztúri múzeumban nem volt történész, innen mentünk ki 1967-ben Siménfalvára, ahol népvándorlás kori települést tártunk fel.
Nagy élmény volt számomra 1969-ben a zabolai Árpád-kori temető feltárása. Érdekes esemény volt az előidézője. A Zabola és Tamásfalva közötti mezőben elterülő úgynevezett Tatárhalom területén elkezdett ásni Ion Hagiu zabolai történelemtanár. Bronzkori cserepeket talált. A múzeum értesült erről. Ásásra csak arra szakosodott intézményeknek van joga, de az esetet nem volt kinek jelenteni, hiszen Constantin Stanca megyei propagandatitkár jó barátja volt Hagiunak. Székely Zoltán azt mondta, menjünk ki, mielőtt Hagiu tönkretenné a terepet. A halmon felfelé ástunk kutatóárkot. Előkerült egy koponya, aztán fennebb még egy s a következők. Végül 159 sírt sikerült feltárnunk, mint Székely Zoltán megállapította, középkori, honfoglalás kori temető volt az. Anekdotába illő jelenet is lezajlott. Jöttek a falusiak, érdeklődtek, mit találtunk. Terjedt a hír, s egyszer megérkezett Stanca: te Zoli, tulajdonképpen kik voltak ezek, akik ide vannak eltemetve? Titkár elvtárs, ez egy Bijelo Brdo típusú kultúra, válaszolta az igazgató. (A Bijelo Brdo-kultúra egy, a horvátországi Eszék környéki lelőhelyről elnevezett, a Kárpát-medence 10–11. századi köznépével azonosítható régészeti kultúra – szerk. megj.) A nagy hatalmú párttitkár bólogatott: folytassátok. Méltóságán alulinak tarthatta, hogy nem tudja, miről van szó.
1971-ben Székely Zoltánnal Erősdre mentünk, hogy folytassuk a László Ferenc régész, a Székely Nemzeti Múzeum korábbi igazgatója által az 1910-es évek elején elkezdett, a festett kerámiájáról híressé vált kultúra névadó telepének ásatását. Ahhoz bukaresti jóváhagyás és asszisztencia kellett. Székely Zoltán már korábban összeveszett Daicoviciuval a várhegyi Székelybánja vár értékelése kapcsán. Így Ion Nestor, a Bukaresti Egyetem régészprofesszora került ide. Nehéz volt vele együttműködni, terrorizálta a társaságot. Erős János, Moldovan Nicu és Székely Zsolt még diákként dolgozott ott, mindenkivel rossz volt a viszonya. A telepről nem volt szabad eltávozni sem szombaton, amely akkor munkanap volt, de vasárnap sem. Heteken keresztül nem fürödhettünk meg. Megtiltották, hogy a mindössze 10 kilométerre levő Sepsiszentgyörgyre hazajöhessünk. Megelégeltem, egyszer hazajöttem, s hétfő reggel korán jelentkeztem. Észrevette, hogy hiányoztam s kirúgott. Ha tudtam volna, mi vár rám, hamarabb megteszem.
Régészbojtárból történész
Ezzel befellegzett a régészetnek, s így lettem történész-muzeológus, középkort, újkort kutattam. Elkezdtem levéltárba járni, s a székely határőrség korát tanulmányoztam, kutattam. A sepsiszentgyörgyi határőr huszárezred iratanyagát elvitték Bécsbe, de a kézdivásárhelyi 2. székely határőr gyalogezredé itt van az állami levéltárban. Rengeteg anyag, de 93 százaléka német nyelvű. Azt kutattam, ami magyarul van, az tulajdonképpen a civil és katonai hatóság levelezése – nagyon érdekes. Így indultam el a történelemkutatás útján. Ezt végeztem, ezt szerettem, s szeretem most is.
Rájöttem arra, hogy ha nem is kimondottan hadtörténeti szempontból, de a civil iratokból kapott utalásokból is meg lehet és meg kell írni a határőrség történetét. Sikerült összeállítanom a székely határőr ezredek részvételét az 1788–91-es osztrák–török háborúban, azután a napóleoni háborúkban, következett a székely határvédelem kérdése, ami igen érdekes.
Sepsiszentgyörgy története
Cserey Zoltán legjelentősebb munkáinak az Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a 18–19. században című, a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadónál 2009-ben megjelent gyűjteményét, valamint Sepsiszentgyörgy történetének megírását tartja. Ez utóbbi születési körülményeiről is mesélt:
– Még a múlt rendszerben behívatták a helytörténészeket a polgármesteri hivatalba, meg kellene írni a város történetét. De jó, hogy akkor abból nem lett semmi. Vigyázni kell, politikától mentesnek kell lenni. Ne kelljen utólag szégyenkezni a leírtak miatt. Az új rendszerben ismét összegyűjtöttek a városi művelődési házban, jó sokan jelentünk meg. Amikor kijöttünk, József Álmossal tanakodtunk, ebből közös munka soha el nem készül. Elhatároztuk, hogy megírjuk ketten, én a történelmi részt, ő a városi sétákat. Így történt, aztán a Sepsiszentgyörgy képes története című közös alkotásunk három kiadást ért meg. Jelenleg egy lelkes csapat tagjaként falumonográfiák megírásával foglalkozunk Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke kezdeményezésére. Eddig megjelent Mikóújfalu, Dálnok, Csernáton, Bodok, Zágon, rövidesen következik Uzon, Nagybacon és Esztelnek.
Megmenekült
Cserey Zoltán még elmesélt egy anekdotát:
– 1987-ben a Megyei Tükör ide ejtőernyőzött főszerkesztője, Vasas Ferenc odahívatott, Székely Zoltánt, Kozák Albertet és engem. Közölte, hogy Ilie Ceaușescu kiadta az ukázt: meg kell írni a székelység történetét. Két fejezetet kapott Kovászna megye: a székelység letelepedése és a székely székek a 12–13. században. Ki akartunk bújni a feladat alól, s mondtuk, hogy vannak nálunk képzettebb történészek, de ez nem ment. A könyv szerkezete már megvolt, benne olyan alcímmel, hogy a székelység román eredete. Roppantul megijedtem, mert a létem került veszélybe, hiszen tudtam, hogy én ezt el nem vállalom. Ne mondja senki rólam, utólag meg gyerekeimnek, unokáimnak, hogy milyen hitvány voltam! Biztosra vettem, hogy ki fognak rúgni az állásomból. Aztán hívatott Gavra, az utolsó propagandatitkár. Tisztázni akarta, ki írja a megyének leosztott fejezeteket. Akkor már többen voltunk ott. Székely Zoltánra, mivel régész volt, rásózták az eredetkérdést. Gavra javasolta Kozák Albertnek a székely székek történetét. Ő hárított, mondva, nem ennek a korszaknak a tudója, ő jelenkorász. Éreztem, hogy végem van. Erre felállt Bartók Botond – aki nem volt beavatva, azt hitte, hogy mindenkinek kell írnia egy-egy fejezetet, s gondolta, ezt levadássza –, s mondta, hogy ő elvállalja. Ráhagyták. Úgy örvendtem, hogy megúsztam, hogy a társaságot meghívtam a Piros bárba, s fizettem a konyakokat. Aztán a könyvből – hála Istennek! – nem lett semmi.
