„Érdekes, izgalmas történet – írja levelében. – Előbb Árvay József levéltáros írt róla a Korunkban egy rövid ismertetőt, majd Apám (dr. Székely Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum régész-igazgatója – Kgy. Z. megj.) szerette volna kiadni, ő is írt egy előszót, majd én újabban lábjegyzetekkel és bevezetővel most – végre –, 70 év után megjelentettem. Erdély földje mindig a naplók, emlékiratok és a történelmi visszaemlékezések klasszikus színtere volt. A történelem erői gyakran alakították át életformáit, s a változó századokban csak az örökös harc és a szenvedés volt állandó. Székelyföld vonatkozásában elmondhatjuk, hogy történelmének nagy részét szegénységben és létét fenyegető bizonytalanságban élte le. Ezért is volt gyakori jelenség az elvándorlás, a boldogulás idegen földön való keresése. Mit keresett a szabad székely a napóleoni háborúkban, Galíciában, Morvaországban? Nem jókedvéből barangolt a székely Európában, a Habsburg Birodalomban.”

Balykó Elek nem járt be három kontinenst, mint Jelky András, sem szobrot, sem emléktáblát nem kapott – eddig – itthon, a szülőföldjén, de itt született és itt is halt meg. Útjairól naplót vezetett, amelyet jelenleg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban őriznek. Nevezhetjük háromszéki székely vándornak, aki Nagyenyedtől Debrecenig gyalog tette meg az utat, útjában több települést megismert, és bejárta Közép-Európa tájait, önéletírása erdélyi kéziratos emlékirat-irodalmunk kései terméke.

A témakörhöz kapcsolódóan tudtuk meg, hogy a Balykó-kézirattal, a família családi táblázatával a Budapesten élő Bitai Balykó Péter is foglalkozott, mi több, a Réty községhez tartozó Bita faluban a Balykó nevet viseli jelenleg is Bitai Ernőné Balykó Ibolya és, bár nagyon megfogyatkozott a család, a Balykók utcája nevet viseli jelenleg a település egy kisebb belső utcája is.