Alekszandr Szolzsenyicin (1918, Kiszlodovszk – 2008, Moszkva) számos orosz értelmiségihez hasonlóan ilyen-olyan vádak alapján éveket töltött szovjet kényszermunkatáborokban.
Bár a művelt világ értékelte és Nobel-díjjal (1970) ismerte el négy legfontosabb regényének nemzetközi sikerét, levelezésének tartalma alapján besúgással kellett (volna) bizonyítania „megjavulását”, mert ez a megjavult szovjetember kötelessége...
Olvasmányaim csúcsa a magyarul A Gulag szigetcsoport címmel 1973-ban megjelent regénye, amelyet tulajdonképpen nem is nevezhetünk annak, mivel a két vaskos kötetben leírtak a teljes valóságot tárják az olvasó elé. Minden név, minden történés, az átélt évek változatlanul igazodnak a valósághoz. Szolzsenyicin kétségbevonhatatlanná teszi a szovjetorosz büntetőrendszer valóságát. Az általa leírt beszervezési próbálkozásból idézek egy olyan részletet, amelynek akár én is lehetnék „hőse”. Velem is próbálkoztak. Sikertelenül. Eleinte szép szóval, majd bedurvultak, fenyegettek.
„Sóhajtok. Érveket sorakoztatok fel önmagam megnyugtatására, miközben aláírásommal nyugtázom lelkem eladását. Eladtam a lelkemet, hogy testemet megmentsem. Készen vagyunk? Mehetek?
Még nem. Hátravan még a hallgatási kötelezvény. De még elébb ugyanezen a papíron: álnevet kell választania. Álnevet? Ahá, fedőnevet! Persze-persze, az informátoroknak fedőnevük szokott lenni! Uramisten, hová süllyedtem, s micsoda gyorsasággal! Mégis csak ő nyerte meg a játszmát. Eltolom a figurákat, elismerem a mattot.
Fejem kiürült, fantáziám tökéletesen csődöt mondott. Én, aki mindig könnyedén találok nevet hőseimnek, ha kell, tízet is, most sehogy sem tudok kigondolni magamnak egy fedőnevet. Megszán és súg: Hát például Vetrov.
Én pedig rávezetem a papírra, a kötelezvény alá, hogy VETROV. Ez a hat betű máig a szégyen sajgásával él emlékezetemben...”
A „regény” két vaskos kötetben (sajnos, elég igénytelen kiadásban) jelent meg magyarul, csak úgy, mint a Rákosztály (ez is megvan, olvastam). Amikor a megyei könyvtár valamelyik közelebbi évben felolvasásra hívta Sepsiszentgyörgy könyvbarátait, én az idézett részt teljes egészében olvastam fel.
Szolzsenyicint a szovjet rendszer megfosztotta állampolgárságától. Amerikában élt 1973 és 1994 között. Amikor visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért és 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett. Befejezésül a kommunistákról írott véleményét idézem: „A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.”
