Fekete Lajos a keresztvári férfikórus és iskolások énekkarát vezényli
Keresztvárra invitáltak könyvbemutatóra. A témát felvezető Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője azért gondolt rám, mert a könyv szerzője, Fekete Lajos a 27. Székely Honvéd Gyalogezredben teljesített előbb laktanyai, majd frontszolgálatot, s a 90-es éveiben járó, hatvan esztendeje Keresztváron élő férfi egyik koronatanúja és résztvevője a 2. világháború sokáig tabutémaként kezelt, elhallgatott és letagadott eseményeinek.
Én publicisztikában, könyvben, filmben is többször körbejártam ezt a témát, újságíró kollégáim ezért hívták fel figyelmemet a könyvre és szerzőjére.
Keresztvár — az egykori Nyén, 1903 óta viseli mai nevét — Brassó megyei nagyközség, a háromszékiek számára ismerős település, már csak azért is, mert a Kovászna megyéhez tartozó Bodzamezőre több kilométeres szakaszon ezen a településen és ennek erdőin-mezőin kell átmennünk. Akinek pedig történeti információk is rendelkezésére állnak, az tudja, hogy 1876-ig Felső-Fehér megyéhez tartozott, utána Háromszék vármegyéhez került, s csupán 1926-ban csatolták Brassó megyéhez. Birtokosainak háromszéki kötődése még régibb: a román nevében (Teliu) a szász Teel Geréb család nevét őrző település a bodolai Béldi uradalom része volt, 1678-tól a Mikes család is birtokos a faluban. 1698-ban huszonegy magyar és tizenhét román jobbágycsalád lakta. 1900-ban 1434 magyar és 1030 román, 195 cigány lakosa van, 2002-ben 3710 lakosból 2750 román és 956 a magyarok száma. Felekezeti megoszlásban: 2723 ortodox, 844 református és 79 római katolikus.
A számok református egyházközségének súlyát is érzékeltetik. Keresztvár gazdag magyar vonatkozású történetének része az is, hogy 1690 végén Thököly Imre itt hagyta el Erdélyt, 1924—1928 között a Brassó—Bodzaforduló vasút építése jelentős gazdasági fellendüléssel járt. Itt épült meg az ország ma is leghosszabb vasúti alagútja, s a település felső — keleti — felében építészetileg is szemrevaló völgyhíd gyönyörködteti az arra járót. A vasútépítés történetével Asztalos István elbeszéléseiből ismerkedhetünk.
Fekete Lajos és környezete ebben a földrajzi-néprajzi közegben él, a könyvbemutatótól és könyvétől ennek a rajzát és reflexióit vártam, s közben ráleltem és ráléphettem, akárcsak Keresztvár történetében, az egyik legmélyebben háromszéki kötődésű idős férfi életútjára.
Fekete Lajos ugyanis a Keresztvárhoz közeli Lisznyóban született. ,,Mikor a magyarok bejöttek Észak-Erdélybe 1940-ben — írja könyve motivációjában —, a székely ezred már tervszerűen szét volt osztva zászlóaljanként: 1. zászlóalj Sepsiszentgyörgyre, II. zászlóalj Udvarhelyre, III. zászlóalj pedig Marosvásárhelyre volt helyezve. A marosvásárhelyi kaszárnyát a bevonuló törzs (tisztekkel, tiszthelyettesekkel) azonnal átvette — poloskásan, tetvesen, meg az ott maradt vagonnyi bivalyfuszulykával. (...) Marosvásárhelyre vonultam be, ahol zászlóaljírnokként kezdtem. Később áthelyezéssel Sepsiszentgyörgyre kerültem, csak mint zászlóaljírnok."
Innen kivezényelték az orosz frontra, ahol ezredírnoki beosztása volt. Ebben a beosztásban nyomon követte az ezred életének minden mozzanatát, köztük az 1944 őszi összeomlást is. Könyvének ezek az emlékek a legizgalmasabb és a leginkább felpörgetett, Fekete Lajos rejtőzködő írói vénáját érzékelhetővé tevő fejezetei.
,,Párhuzamosan írt önéletrajzomat is azért ragasztottam katonaélményeimhez, mert a kettőt egymás nélkül szinte elképzelni sem lehet. Maga az életem annyi értékes történettel van tele, amin szórakozni meg tanulni való is van bőven" — írja könyve bevezetőjében.
Visszaemlékezésének sajátossága és érdekessége, hogy a személyiségének habitusát érzékeltető cím — Dalból van a lelkem —, annak ellenére, hogy dalszerzői, karmesteri életútja az egész könyvet átszövi, a legmaradandóbb élmények a katonaélethez és ennek kalandjaihoz kötődnek. Humora is ezekben a fejezetekben készteti az olvasót a szelíd mosoly állapotából a harsány kacagásra. Akkor is, ha egymagában van.
A keresztvári templomi könyvbemutató több volt, mint sikeres. Egy szórványban lévő és élő református egyházi gyülekezet egymásra utaltságát, közösségi összetartozásának gerendázatát felmutató ünnepi rendezvény, amelyen — őszinte csodálkozásomra — volt, aki ,,ölszámra" vásárolta a köteteket, amelyek jövedelmét egyébként a kilencvenéves kántortanító egyháza épülésére ajánlotta.
Fekete Lajos könyve, valószínű, nem jut nyomdafestékhez, ha Bartha Albert, a szerző régi barátja, a Brassói Lapok volt szerkesztője fel nem fedezi a kézirat irodalmi mércét is ütő kvalitásait, és nem vállalja a stiláris helyreigazítások aprómunkáját.
És még egy keresztvári meglepetés: a templomi sokaságból többen is jelezték, hogy olvassák lapunkat, a Háromszéket. Valahol tudat alatt vagy fölött tehát históriai együvé tartozásunk így is él.
Fekete Lajos mondta búcsúzásként, dedikálás közben: Én ismerem magát. Olvasom a Háromszéket.
Köszönjük, hisz ezért írjuk.
A fotót unokája, Fekete Mária készítette.
