A sokadik és legutóbbi szoboravatás, Szent Imre mellszobrának leleplezése, az ott elhangzottak a falu központi, nagy templomából kiáradó, búcsútartó ünneplő tömeg, a meghívott vendégeket, a testvértelepülések képviselőit a művelődési házban megebédeltető figyelmesség, a kultúra hajlékában összesereglett anyaországiak, Hessen szövetségi állam németjei és a helyiek ismerkedése, barátkozása, egymásra találása: a házigazdák versengése, hogy ki kinek adjon szállást az ünnep napjaiban — mindezek élményt jelentettek a sepsiszentgyörgyi polgárnak. Alulírottnak, aki annyi sok szépet és jót hallott és olvasott e rendezett és tiszta faluról, hagyománytisztelő, -ápoló lakóiról, híres-neves eleinek emlékműveket, szobrokat állító községvezetéséről. S szinte ugráltam örömömben a felkínált délutáni falunézésnek, a közel ötezres lélekszámú községközpont módos házainak megtekintésére. Gondolkodás nélkül ültem be a Nieste testvértelepülés küldötteinek ad hoc tolmácsa, Holéczy Attila budapesti, ’56 óta Kasselben élő bátyám mellé a kiskocsiba, aki csak akkor árulta el, hogy megyünk meglátogatni az I. világháborúban meggyilkolt német katonák emlékművét fent, a falu végén. Akkor csöppent a sok örömbe egy kis üröm, amikor kiszálltunk a járműből az erdő alatti emlékműnél. Mert az eleink által az elesett tizenkét német katona tiszteletére állíttatott kisebb pantheont nem éppen gondozott, sőt, elhanyagolt állapotban találtuk. Nem tudhattam, milyen benyomással távoztak a niesteni képviselők a vadregényes táj jobb sorsot érdemlő katonai emlékművétől, mert mi hárman rokonokul kissé félrehúzódva szégyenkeztünk a különben szívélyes vendégfogadók helyett is, akik láthatóan nem voltak felkészülve erre a be nem tervezett látogatásra. Itt találkozott az élmény a hírrel, miszerint Bereckben a Comenius-iskola VIII. osztályosai rendbe tették a hősök temetőjét, a sírfeliratok keresztjeit megtakarították a mohától, majd újrafestették a neveket... Hiszem, hogy Gelencén is akadnak nagyobbacska egyetemisták, kikben megfogan a követendő példa!