Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Alulról felfelé haladva, Székelykeresztúrtól Farkaslaka felé közeledve igyekeztünk bejárni Siménfalvát és a hozzá tartozó településeket. Mivel előfordult, hogy a másik irányból érkeztünk, olykor csak fotózni tudtunk. Máskor meg az határozta meg a vizsgálódást, hogy sikerült-e személyes találkozót egyeztetnünk a helyiekkel. És néha az időjárás is közrejátszott. Viszont a települések úthálózata annyira bonyolult, hogy nem lehet sorra venni a tizennégy falut. Időnként vissza kell térni a fontosabb elágazásokhoz és egy másik völgyön indulni az újabb úticél felé. A címben jelölt négy falu azonban szépen egymás mellé sorakozik a 13A jelű megyei út mentén. Úgyhogy ez maradt a végére.
Kétségtelen, hogy Székelykeresztúr és Székelyudvarhely viszonylag könnyen megközelíthető innen, s ezzel magyarázható, hogy korábban – főleg 1970 és 1990 között – igen erős volt a városok elszívó ereje. Nem is annyira az elvándorlás, hanem inkább a kétlakiság jellemezte az itteniek életét a létezett szocializmus idején, s ez a rendszerváltást követően fokozatosan ugyan, de gyengült. Mivel komoly ipari egységek szűntek meg, a székely anyaváros ma nem annyira vonzó. Keresztúrra pedig inkább iskolába járnak a tankötelesek, hiszen ott erős hagyománya van az unitárius oktatásnak, s mivel az itt élők nyolcvan százaléka ehhez a felekezethez tartozik, a középiskolások zöme ott tanul. Erős emellett Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnázium és a Benedek Elek Pedagógiai Líceum vonzereje is. Legújabban épp a COVID tette be a textilipar előtt az ajtót, hiszen a 2020-as évben mind a két udvarhelyi készruhagyár elbocsátotta dolgozói nagy részét, 1200 munkás maradt kereset nélkül.
Ennek a jelenségnek is vannak következményei. Azt mondják, hogy a bútor- és a gépgyártás után a textiliparnak is leáldozott a napja Kelet-Európában. Nem lehet tudni, hogy ezek után miféle termelőkapacitások maradnak működőképesek a városokban. Ami azonban jól látszik: a körülmények dacára is életképesek ezek a települések, és keresik azokat a helyi erőforrásokat, azokat a lehetőségeket, amelyek még működőképesek, vagy amelyek mentén egzisztencia teremthető.
Kis- és Nagykadács – kettő az egyben
Nagykadács Siménfalva felé eső részéből jött létre egykor Kiskadács. Különálló települési mivoltát erősítette, hogy a 19. század elején református temploma épült, amelyet azonban 1926-ban elhagytak a fogyatkozó hívek, végül 1969-ben le is bontották. Népessége 1950 és 1966 között majdhogynem változatlan, 118, illetve 112 fő, 1977-ben 88, 1992-ben 84 főre csökkent, ugyanennyi lakost számláltak a legutóbbi hivatalos népszámláláskor is. Napjainkban a lélekszámot 79-ben határozzák meg, ebből 53 unitárius.
Nagykadács, 1899-ig egyszerűen Kadács – a korábbi alapítású és a népesebb falu – a kisebb falurésztől mintegy két kilométernyire elkülönülten áll és él ma is. Benne 1850-ben 285 lakost vettek lajstromba, 1956-ban pedig 234-et, de a rendszerváltás idejére ez a mutató 159-re csökkent, amely 2011-re is alig módosult, akkor 151-en lakták. Napjainkban pedig ennél valamivel kevesebb, 140 fő az itt honosok száma. A 2020-as év végére – az egyházközségi nyilvántartás szerint – Nagykadácsban 118 unitárius, míg Kiskadácsban 53 unitárius él.
„A falvak vallási összetételét tekintve elmondhatjuk, hogy zömében unitáriusok, de mind a két faluban élnek olyanok, akik más felekezethez tartoznak. Vannak katolikusok – ők vannak e helyi felekezeti kisebbségben többen –, néhányan pedig reformátusok, kerül azonban néhány olyan család is, akik a Jehova tanúi gyülekezethez tartoznak” – tudtuk meg Lőrinczi-Vass Zsuzsanna tiszteletes asszonytól. A vallásosságot tekintve elmondhatjuk, hogy az istentiszteleteket minden vasárnap – a szokott 11 órás kezdéssel – tartják Nagykadácsban, és Kiskadácsban minden hónap második vasárnapján, valamint az ünnepek alkalmával van külön istentisztelet a helyi imaházban. Két településről beszélhetünk hivatalosan, de gyülekezetileg és közösségileg is együtt élnek, akár egyházi, akár bármiféle világi eseményt hívnak életre. Éreztette a hatását az elvándorlás, illetve a kétlakiság, a meglévő ingatlanokban részben gazdálkodnak, részben pedig olyan átalakításokat végeztek, amelyek azt jelzik, hogy az ott élők valamilyen ipari vagy szellemi tevékenységből, máshol megkeresett bérekből élnek.
Az unitárius egyházközség ingatlanjait az elmúlt években felújították. A templomot főleg pályázati keretekből – a pénz jelentős részét Hargita Megye Tanácsától kapták –, ugyanakkor javították az 1800-as évekből származó paplakot is. A Kiskadácsban található egy imaház tulajdonképpen a 2005-ös árvíz „hozadéka”, mindjárt azt követően építették, s bár nem visel jellegzetes motívumokat, kiválóan illeszkedne a faluképbe, szép és kifogástalan állapotban van.
Az idősebbek elmondása és a vonatkozó szakirodalom szerint a Kadácsokra régen jellemző volt a kötött, kőből rakott kapu és a hozzá tartozó kerítés, amelyből már egyre kevesebb található a településeken, Nagykadácsban a paplakon és a templom melletti régi iskola épületénél is ilyen található. Mind a két településen akadnak azonban olyan házak, ahol az idősek kihaltak, és az utódok nem tudják eldönteni, hogy mi legyen a bennvalók sorsa, olykor már nem is rendezik. „Elhagyatott, de nem elhagyott házak – közölte a tiszteletes asszony –, de azt is meg kell jegyeznünk, hogy nincs sok eladó köztük. Természetesen a régi porták mellett megtalálhatóak az új építésű, nem feltétlenül hagyományos stílusjegyekkel bíró, modern családi házak is. Mivel a két településen még a mai napig is folyik a gazdálkodás, így a hagyományos gazdasági épületek és csűrök nagyrészt használatban vannak.”
A két Kadács jellegzetessége volt korábban a Nyikóra épített fedeles híd. Sajnos a 2005-ös árvíz alkalmával mind a kettő megsemmisült, de a közösség ragaszkodott ahhoz, hogy ha mind a kettő nem is, de legalább az egyik épüljön vissza. Így az árvíz utáni helyreállítások alkalmával Kiskadácsban megújították, és a mostanihoz felhasználták a régi néhány megmaradt darabját is.
A vallásgyakorlat tekintetében megjegyezhetjük, hogy a „bűvös” húsz százalék a jellemző. A tiszteletes asszony szerint „ennyi a rendszeresen templomba járó vasárnaponként, de ünnepekkor és egyéb kiemelkedő alkalmakkor a lélekszám megnő. A járvány sajnos igencsak megnehezítette az itt lakók életét, hiszen a településeken nem működik óvoda, iskola, nincs bolt sem. Mivel ez idő alatt több buszjáratot is kivettek, így a közlekedés az autó és jogosítvány nélküliek számára nehezékessé vált, hiszen bevásárlás, orvosi ellátás és gyógyszerek kivétele szempontjából el kellett utazni, ami nehezítette a mindennapokat. Természetes, ahogy és amiben lehet, igyekeztünk, igyekszünk mindenki segítségére lenni, receptet írattunk, bevásároltunk, ha szükséges volt számlát fizettünk. És milyen jól esett, hogy ebben az időszakban több fiatalabb személy is felajánlotta a segítségét az idősebbeknek.”
A turizmus nem indult be a rendszerváltozást követően, s ha voltak kezdemények, azokat a járvány most megbénította. Viszont némi szerepe – természetesen unitárius vonalon – a helyi jeleseknek azért lehetne, ilyen személyiség itt Simén Domokos tanár és főjegyző alakja.
Bár a két település együtt sem nagy, mégis vannak fiatalok és fiatal családok, hiszen a két faluhoz viszonylag közel fekszik a két jelentősebb város – Udvarhely és Keresztúr –, a munkahelyek is megközelíthetőbbek.
Ami dicséretes, hogy általában megmarad a kötődés azokban is, akik most állnak a felnőtt életük küszöbén, és itt szeretnének megtelepedni az örökölt birtokon. Az új építkezések azonban ugyanúgy az ízlés leépülését hozzák magukkal, mint másutt. Hiába írták le, hiába mérték fel a hagyományos bennvalókat a néprajzosok és az építész szakos egyetemi hallgatók több ízben is, alig maradt négy-öt olyan köztük, amelyre elmondható, hogy valóban őrzi és tükrözi a hagyományos formai jegyeket. A községvezetésnek, de a helyi unitárius gyülekezetnek sincs jelenleg olyan építkezési, vagy állagmegőrzési projektje, amely némiképp javíthatná, esetleg konzerválná a faluképet.
Kobátfalva és Szentmihály
Nagykadács és Kobátfalva mára már majdnem összeépülten helyezkedik el, a Nyikó és a Konyha-patak összefolyásánál. Kobátfalván a 19. század közepén 275 lakost írtak itt össze, 1910-ben 530-at, 1941-ben 521-et, 1956-ban 595-öt, 1966-ban 469-et. Az 1977-es lélekszám 40 fővel csökkent a rendszerváltás idejére, 1992-ben mindössze 404-en éltek itt, ám 2011-re ismét 421-re emelkedett a lakosok száma és ez a mutató pillanatnyilag is enyhén növekvő tendenciájú.
Kobátfalván alsó- és felső tagozatos általános iskola működik, amely 1993 óta Gálfi Sándor (1910–1971) jogász, népballadagyűjtő nevét viseli. Ahhoz képest, hogy korábban itt összevont osztályokban is tanítottak az ezredforduló táján, ma ebbe az iskolába az előkészítős gyermekekkel együtt 107 tanuló jár. Ugyanakkor 16 óvodásuk van ebben a tanévben, ideértve a kadácsi gyermekeket is. Székelyszentmihályon alsó tagozat 11, illetve óvodai csoport működik 10 gyermekkel.
Tófalvi Tamás székelyszentmihályi tiszteletes 380 kepefizető unitárius hívet tart számon. Ezen felül él még a faluban egy 60 fő körüli cigány közösség, amelynek tagjai csak a temetési szertartásokat igénylik, sok köztük a megkereszteletlen fiatal. Épp most kezdeményez egy „evangelizációs folyamatot”. Néhányan a székely-magyarok közül a református és a római katolikus felekezethez tartoznak, akik beköltözés vagy házasság útján kerültek a faluba. Amikor az iránt érdeklődtünk, hogy a koronavírus-járványnak voltak-e, vannak-e következményei, elmondta, hogy a székelyudvarhelyi készruhagyárak munkaerő-elbocsátása nem érintette súlyosan a helyieket – talán egy-két fő erejéig –, hiszen sokukat a farkaslaki légzsákgyár – amely kezdetben itt működött – már korábban elcsábította, s az a továbbiakban is zavartalanul működik. Mintegy 15 fiatal dolgozik tartósan külföldön, de mindannyian megoldották a kiutazásaikat, illetve haza sem jártak az utóbbi évben.
Írtunk arról, hogy a legutóbbi időszakban megújították az itt áthaladó megyei utat, sőt Szentmihálytól – a Szalon-patak völgyében – Bencédig a községi utat is leaszfaltozták. Javult az ivóvízellátás és az internet-elérés is; ezek olyan megvalósítások, amelyek szintén élhetőbbé tették azt a falut, és mondhatni, hogy az ottani, meg az itteni (mármint a szentmihályi) revitalizáció egyik fontos motorját képezik, a pozitív hatást az elmúlt hetekben tett látogatásaink során jól érezhettük.
A faluban található emlékmű igen fontos az itteni ember tudatában, az 1848–1849-es forradalomra, annak gyorsan változó harci eseményeire emlékeztet, ugyanis 1848 őszén császári haderő vonult be Udvarhelyszékre. A faluban levő Ugron-kúria udvarán Heydte osztrák százados parancsára 1848. november 6-án kivégzett négy áldozatra – Sebestyén József (1821) végzett unitárius teológusra, Bántó Sándor (?) fiatfalvi gazdatisztre, sepsikőröspataki Bedő Ferenc (1824) unitárius papnövendékre és sepsiárkosi Barabás János (1824) végzett unitárius teológusra – emlékezteti a most élő generációkat. Az Ugron-kúria ma is áll, bár stílusjegyeit mára elveszítette.
A falu „polgári jellegű építészetének” remeke az unitárius templom, amely a falu nyugati szegletében emelkedik. A 19. század közepén (1841–1851 közt) egy korábbi helyén épült klasszicista stílusban. Az építkezésnél felhasználták a középkori templom anyagát, amihez még ennél is régebbi korok épített örökségét használták fel építői: a templomtorony alatti bejáratot kétoldalt két feliratos római oltárkő szegélyezi, feltételezhető, hogy mindkettő a IV. hispániai légió kötelékében az énlaki katonai táborban állomásozó római tiszt fogadalmi oltára lehetett egykor.
Ha nem is túl sűrűn, de ma is látni néhány szépen megmaradt hagyományos parasztportát, néhányat pedig a romlás végső stádiumában. Ha a hagyományos falukép nem is marad meg, szép „szigetek”, házsorok emlékeztetnek azért arra, hogy milyen volt a levetett forma. Elmondhatjuk, hogy nagyon harsányan, eklektikus és hevenyészett építészeti „stíljegyekkel” keresi önmagát Siménfalva minden települése, és az egész Nyikómente hasonlóképpen. Keresi, de nem találja – amit meglelnek a mostani építtetők, az nem az igazi arculat.
Ezennel úgy tűnik, hogy befejeztük itteni barangolásinkat. Néhány kérdés azonban nyitva marad, s úgy megyünk át a következő héttől a szomszédos Farkaslaka község településeire, hogy onnét még visszanézünk. Visszalátogatunk. A jó és a még jobb találkozások reményében, hiszen a látható negatívumok mellett mintha megláttuk volna itt-ott a felfelé húzó erőket, s jó lenne majd azokról ugyancsak szót ejteni, hiszen részei a jelennek, és kapaszkodókká válhatnak akár a jövő embere számára is.
Ez is egy újdonság: van a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítványnak a Cselekvő vidéki kisközösségek – ProActive Rural nevű projektje. Ennek az a célja, hogy öt udvarhelyszéki vidéki közösségnek segítsen a mindennapos gondok feltárásában, valamint a problémák helyi szintű megoldásában, illetve a közösségük fejlődésében. A kétlépcsős pályáztatás eredményeképpen a tizenhárom beérkezett pályázatból öt került be a projektbe és részesül majd közösségépítő szakmai támogatásban: Bágy, Firtosváralja, Kénos, Székelymagyaros és Székelymuzsna. Ugyanakkor a lelkes tenni akarásuk miatt még két csapat, az árvátfalvi és a kobátfalvi közösség is meghívást kapott, hogy részt vegyen a szakmai képzéseken, viszont ők mentorálásban nem részesülnek. A csapatok egy hat témában és három alkalom keretében sorra kerülő szakmai képzésen vesznek részt. A programokat a magyarországi Közösségfejlesztők Egyesületének szakemberei tartják, ők vezetik be a csoportokat a közösségépítő munka rejtelmeibe. Ezek mind olyan udvarhelyszéki kistelepülések, amelyekbe riportsorozatunk alkalmával már eljutottunk, illetve olyanok, ahová a közeljövőben készülünk.
Simó Márton
