Makk a szervezkedést, Kossuth utasításainak megfelelően, az olasz forradalmár Mazzini „évszaki rendszer” elnevezésű konspirációs hálózata mintájára kezdte el. A részletkérdésekben az ezredes teljes szabad kezet kapott, s Kossuth nevében működhetett. Nem is késett egy dörgedelmes kiáltványban részletesen tájékoztatni a felszabadítandó népet a Habsburg Birodalom elleni harc megindításáról. Ebben Makk kemény megtorlásokat helyez kilátásba az árulókkal szemben, amit azzal indokolt, hogy ezeket a módszereket a despotizmus már régóta használja, s ezért az emberiség szabadsága érdekében ő is mindenképpen szükségesnek minősítette azoknak fordított előjellel történő alkalmazását.
 

Orbaiteleken a főhadiszállás

E kiáltvány szellemében láttak munkához Makk emisszáriusai. Főmegbízottja, Rózsafi Mátyás, amikor 1851 júliusában átlépte a Kárpátokat, Erdélyt három nagyobb egységre osztotta. Az egyiket a Székelyföld alkotta, amelynek sikeres megszervezése, éppen hídfő rendeltetése miatt, döntő fontosságú volt. A székelyföldi mozgalmat ugyanis Makk Bukarestből irányította, ezenkívül a dunai fejedelemségekből kellett volna fegyvert átvinni a Kárpátokon, ami elméletileg szintén nem tűnt nehéz feladatnak. Rózsafi beszervezi Teleken a fiatal Horváth Károly földbirtokost, akinek kúriája az emisszárius főhadiszállása lett. Itt találkozott Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk, valószínű, még 1850-ből ismert, s akit még akkor szemelhetett ki a székelyföldi titkos mozgalom fejévé. Ezt a szerepet a neves professzor most Rózsafitól el is vállalta. Nagy tudása (külföldi tanulmányok stb.), népszerűsége és ’48-as aktív forradalmi múltja erre alkalmassá is tette.

Török, mihelyt átvette Rózsafitól a felkelés előkészítésére az utasításokat, működési területét, a Székelyföldet négy egységre osztotta, s azok egybeestek a forradalom előtti Csíkszék, Háromszék, Udvarhelyszék, valamint Marosszék területével – mely közigazgatási területeket a Bach-korszak megszüntetett. Ezen területek élére (az előző sorrendben) Török a következő személyeket nevezte ki: Veress Ignácot, a csíksomlyói ferences kolostor főnökét; Horváth Károlyt (Török tanítványát), Gálffi Mihályt (Török sógora volt) és Bíró Mihály kisgörgényi birtokost. A felsoroltak azonban képteleneknek bizonyultak arra, hogy tömegméretű szervezetet hozzanak létre.

A fenti hiányosságok helyrehozására Hajnal Róza emisszáriusnő 1851 szeptemberében Makktól igen fontos utasításokat hozott Erdélybe. Ezek 300 000 főre kívánták szaporítani a felkelők titkos kereteit, vagyis kimondott néphadsereg létrehozását írták elő, amelynek sejtjeit 8–10 emberből álló gerillacsoportok képezték volna. Úgyszintén kilátásba helyezett 240 000 lőfegyvert a nyugati hatalmaktól. Ennek az ígéretnek már komolyabb csengése volt, különösen a diákfülekben. Sikerült is Marosvásárhelyen számos tanulót bevonni a mozgalomba. Küküllő, de különösen Arad vármegyében volt nagyobb mozgolódás (utóbbit Noszlopy Gáspár irányította), s érdekessége, hogy Rózsa Sándor betyárjainak külön szerep jutott volna benne a lázadás kirobbanásakor. Végeredményben elmondhatjuk, hogy a szeptemberi rendeletnek egyedül a Gálffi Mihály vezette Udvarhelyszékben volt számottevőbb foganatja, ahol 45 fegyvert gyűjtöttek össze és 403 harcképes tagot vontak be a mozgalomba. Az eredeti célhoz képest ez persze édeskevés volt. Hogy mégis valamit tegyen a szervezkedés fellendítése érdekében, Török elhatározta Horváth Károly balavásári szőlőbirtokának ilyen célból történő felhasználását. Félreeső hely lévén, a hatóságok figyelme nem ért el odáig. A közelgő 1851-es szüret alkalmul kínálkozott, hogy a híres szőlőhegyen a mozgalom részvevői feltűnés nélkül találkozzanak.
 

Árulás

Valóban, a balavásári szüreten, amely ebben az esztendőben szokatlanul elhúzódott, újabb és újabb „meghívottak” jelentek meg. Mind több és több embert avattak be a titokba és nyertek meg a mozgalom számára. Ezen a szüreten a felkelés apróbb részleteit is megtárgyalták. Különös hangsúllyal került szóba az összejövetelen a mozgalomnak a Székelyföldön túli kiterjesztése, illetve a távoli központokkal való összehangolása.

Sajnos, mialatt a résztvevők a hegy levét szürcsölgetve Bacchusnak és Kos­suth­nak áldoztak, senki sem gondolt arra, hogy pont az árulóval koccintgatnak nagyokat: Bíró Mihállyal, a maros­széki mozgalom fejével. Ki is gyanakodhatott volna arra, hogy ő még 1849-ben, fogságából való gyors szabadlábra helyezését a bécsi kémszolgálat ügynökévé szegődésével érte el, s hogy álnéven tett rendszeres írásbeli jelentéseket a mozgalom minden észlelt részletéről báró Heydtének, a császári hadsereg udvarhelyi katonai körzete parancsnokának. Habár Bíró mindent kiszolgáltatott gazdáinak, azok várhattak a mozgalom felgöngyölítésével, mivel amúgy is kezükben érezték a résztvevőket. Annál is inkább, mert a felkelést csak 1852 tavaszára tűzték ki, amiről az államrendőrség szintén értesült, és időközben szerette volna Makk József főhadiszállását is kiszimatolni. Bécs arra számított ugyanis, hogy ha bebizonyítja Kossuth szerepét a mozgalom irányításában, akkor a külföldi közvélemény előtt valamelyes mértékben igazolni tudja az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása utáni véres megtorlásokat.
 

Újabb katonai terv

Mialatt 1851 őszén a Makk József által távolról irányított, de árulástól aláaknázott székelyföldi szervezkedés tovább folyt, Kossuth – aki időközben Angliába helyezte át emigrációs központját – újabb katonai terv kidolgozásával bízta meg Gál Sándor tábornokot, melynek értelmében az erdélyi mozgalmat sokkal hatékonyabb külső fegyveres csapatoknak kellett volna támogatniuk Havasalföldön és Moldván keresztül. Makk József viszont utasítást kap, hogy egyrészt működjön együtt Gállal, másrészt korlátozza tevékenységét kizárólag a Székelyföldre.

A mozgalom vezetésében beállott fenti változás már az elején balul ütött ki. Ugyanis a Londonból Magyarországra küldött újabb emisszáriust, Piringer-Patakyt az osztrákok elfogták és felakasztották. Nála megtalálták a mozgalom résztvevőinek listáját is. Ez lehetővé tette az erdélyi szervezkedés felszámolását, amelyet Bíró Mihály elárult ugyan, de a döntő adatok csak most kerültek az osztrák hatóságok birtokába. Sőt, ezalatt felfedezik Makk József bukaresti főhadiszállását is, de az ezredesnek sikerült egy bravúros fogással átejteni üldözőit és a Dunától délre eső Ruszcsukba áttennie főhadiszállását.
 

Várady József fellépése

Az árulás által aláaknázott, az elnyomott tömegek és a külföld támogatását nélkülöző székelyföldi mozgalomra 1852. január 24-én éjjel csapott le az osztrák hatalom. A fővezéreken kívül még körülbelül hatvan résztvevőt, köztük három nőt tartóztattak le és hurcoltak nemsokára a nagyszebeni fogházba. A vallatások ugyan folytak, de az ítélethirdetésre az anyag még nem volt előkészítve. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Makk József, mielőtt még végképpen lelépett volna a színről, utolsó kísérletet tett a helyzet megmentésére, a bajbajutottak kiszabadítására: Erdélybe küldte Várady József volt honvéd főhadnagyot azzal a megbízással, hogy sürgősen alakítson ötezer főnyi gerillacsapatot. A további elképzelés az volt, hogy megrohanva aztán Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy helyőrségét, az ottani állami pénztárak lefoglalható pénze segítségével nagyobb hadsereggé szélesítse ki csapatát, amellyel már a fogvatartottakat is ki lehetett volna szabadítani. Azonban árulás folytán 1853 őszén Várady is lebukott, társait pedig hasonló sors érte. A következő évben az Arad környéki mozgalmat göngyölítették fel, szintén belső árulás következtében.
 

Kivégzések

Végre 1854 márciusában sor került az ítélethirdetések egy részére; csupán a székelyföldi összeesküvők közül hétnek a kivégzését határozták el, és ennek nyomán 1854. március 10-én Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt felakasztották; ugyanaz a sors érte Sepsiszentgyörgyön április 29-én Várady Józsefet és Bartalis Ferencet, majd ismét Marosvásárhelyen május 27-én Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt. A többi résztvevőt hosszú évekre vagy életfogytiglani börtönre ítélték. A birodalom többi részében is számos összeesküvőt végeztek ki.

Nem kételkedhetünk abban, hogy a Habsburg-ellenes mozgalmak keretében a Makk-féle összeesküvés játszotta a vezérszerepet. Ezek a hősi akciók, ha nem is sikerültek, hozzájárultak ahhoz, hogy a Habsburg-kormányzat lemondjon túlzott központosítási, beolvasztási szándékairól, aminek végeredményben nem csak a magyarok vették hasznát.

Ami pedig Makk József és Gál Sándor katonai felszabadítási terveit illeti, azokat a hadi szakirodalom világviszonylatban is első gerillaháborús hadászati és harcászati terveiként tarthatjuk számon. Modern változataikat századunk folyamán négy kontinensen is sikerrel alkalmazták. Ezen felül arra is rá kell mutatnunk, hogy az említett tervek a nép tömeges részvételére épültek, a hadsereg és civil lakosság teljes anyagi és szellemi erejének bedobására, s ezek szerint a két világháború közti időszakban kidolgozott totális hadviselési elv előfutárának tekinthetjük, melynek gondolata különben még a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc idején ott lebegett a vezérkarokban.

Károlyi Dénes

(Művelődés, XXXII/3., 1979. április)