Sajátos helyzet

— Tény, hogy mi már korábban kértük, ha egy forintot kapunk, az legyen biztos, ne legyen évről évre vita tárgya. A bevezetett normatív rendszer pozitívuma, hogy minden évben a diáklétszám és a magyarországi normákkal némileg kombinált román egyetemi normák függvényében állapítja meg a támogatás mértékét. Azért kellett mindkettőt figyelembe venni, mert egy kisebbségi intézménynek nyilván nem korlátlanok a diákverbuválási lehetőségei. Másfelől egy hálózatos egyetem nem egy helyen működik, fenntartása drágább. A finanszírozók ezt ma már elfogadják. Ha számot kell mondani, tavaly 1,68 milliárd forintba került az egyetem, idén 1,42 milliárd forintot kapunk a magyar költségvetésből. Ebből kiszámítható, nekünk mennyit kell saját forrásból hozzátennünk. A legkézenfekvőbb bevételt a tandíjak jelentik. Számolni kell azonban azzal, hogy nem csupán a romániai állami, hanem a magánegyetemekkel is versenyeznünk kell. Köztudott, egyes magánegyetemek a diáklétszám mindenáron való növelésére törekszenek, nemegyszer a színvonal rovására. Minekünk viszont hosszú távon kell építkeznünk, nem mondhatunk le a szűrőkről, nem válhatunk diplomagyárrá. Emiatt 300 millió forintot idén csak tandíjakból nem tudunk előteremteni.

Kató Béla mindazonáltal külön kiemelendőnek tartja, hogy ma már Magyarországon, a korábbi viták ellenére, senki nem kérdőjelezi meg az egyetem létjogosultságát. Továbbmenve, ezt belföldön sem teszi senki, mi több, a román állam illetékes szervei általi akkreditáció — egyes karoké — már jelzi, hogy elfogadták, és elismerik szükségesnek.

A munkaadók megszólítása

— Túl vagyunk gyakorlatilag egy nehéz időszakon, mikor több oldalról támadás ért. Azt kérdezték, ugye, kinek termelünk. A vád az volt, hogy mivel magyarul oktatunk, munkánk eredménye az intelligencia exportja lesz, hogy az intézmény a szakember-kiáramlást fogja szolgálni, nem az itthoni beilleszkedést. Mára a gazdasági helyzet is megváltozott, a kivándorlás ma már annyira nem cél. Azáltal pedig, hogy több mint hétezer magyar—román vegyes vállalat alakult Romániában, egy olyan gazdasági szegmens igényeit tudjuk kielégíteni, mely pontosan a kétnyelvű fiatal végzettet keresi majd, hogy kapcsolati körét bővíthesse.

Az egyetem ezek figyelembevételével indította el kampányát, mellyel előbb Marosvásárhelyen, majd Bukarestben és minden régióban külön üzletember-találkozókon kezd párbeszédet a potenciális munkahelyteremtőkkel.

— Nekik kell megfogalmazniuk, mire van szükségük, milyen szakemberekre, s mi ezt figyelembe véve képezünk ki specialistákat, ebbe azonban nekik is be kell fektetniük. Van rá lehetőség, hogy egy magánegyetem nagyon rugalmas legyen e tekintetben.

A kérdés ezek után tehát az, milyen jellegű lesz az EMTE átszervezése, milyen szakok kapnak kiemelt támogatást.

Universitas

Kató Béla beszámolója szerint a pesti sajtótájékoztatón is azt kérdezték, vajon azt jelenti e felismerés, hogy az egyetem a műszaki tudományok, a reáliák felé fog elmozdulni, mert ezek terén mutatkozik főleg munkaerő-kereslet.

— Azt feleltem, amit az egyetemiek is vallanak, hogy mi nem egy kis függő műhelyt akarunk létrehozni, ahol mesterembereket fabrikálnak szűk keretben. Mi erdélyi és magyar egyetem vagyunk, mindazokat a tudományokat meg kell tartanunk, melyek a teljes egészet szolgálják, és nem csak a gazdasági részt. A gazdasági szektorban azonban a keresettebb szakmákat kell támogatnunk, és ezt a mostani finanszírozási szerződés is leszögezi. Mérésekkel le lehet majd szűrni, mire hányan jelentkeznek, ki hol tudott elhelyezkedni, mekkora a kereslet egyes szakmákban. A felvételi keretszámokat ezek függvényében kell alakítani, másfelől ha egy szak kapósabb, és sokan jelentkeznek rá, az abból befolyó összegekből a másik szakot is lehet finanszírozni. Mi nem azt üzenjük ezzel, hogy egyoldalúvá kívánjuk tenni a képzést. Nem, mi egy igazi egyetemet építünk, melyben helye van minden diszciplínának, de nem engedheti meg magának egy magánegyetem, hogy olyan szakokat működtessen, melyekre nincs akkora szükség, mert azt akkor nem finanszírozza senki.

Az átszervezési elképzelések kidolgozása folyamatban, egyelőre annyit tud a kuratórium elnöke mondani, hogy nagy általánosságban a mérnökképzés kap majd nagyobb hangsúlyt az intézményben, s hogy a középiskolákkal is kapcsolatokat kíván kiépíteni, kívánatos ugyanis a pályairányításba is beleszólnia. Sok a tájékozatlan szülő és diák, szükséges megismertetni velük, hol nagyobbak az érvényesülési lehetőségek, hol tárják szélesebbre a kapukat.

Hálózatbővítés

Az EMTE sajátos státusú intézmény: formailag magánegyetem, gyakorlatilag főleg a magyar állam tartja fenn, de ez nem mehet így a végtelenségig.

— Persze jó lenne, ha az erdélyi magyar társadalom és a magyar magánvállalkozók tartanák fenn, ez igazi függetlenséget garantálna, de nem gondolom, hogy erre egyhamar lehessen számítani. Szükséges a román állam anyagi hozzájárulása, ezt a mi feladatunk kiharcolni, de fontos a magyar kormánynak is.

Fontos, hogy az akkreditációval továbbá az európai pályázási lehetőségek is megnyílnának az intézmény előtt.

A Sapientia tehát arra törekszik, hogy — általunk fabrikált szóval — kétállami egyetem legyen, és ezt a státust akár egy-két éven belül is elérheti kellő politikai támogatás mellett. Lényeges, hogy a szakmai kívánalmaknak már eleget tesz.

Hogy a hálózatbővítés ezek után nem prioritás, nyilvánvaló, az átszervezés rendjén azonban sor kerülhet rá. Kérdésünkre, hogy Sepsiszentgyörgy nem férhetne-e ebbe be, Kató Béla úgy vélekedett: előbb egy szerepmegosztásra lenne szükség a székely városok között olyan alapon, hogy ki milyen kar felállításához tud hozzájárulni. Arra ma már nincs lehetőség, hogy elvárjuk: valaki idetelepít egy szakot, és azt saját pénzéből fenntartja. Tény, hogy a román állami egyetemek, pl. a Babeş—Bolyai székelyföldi terjeszkedése fölöttébb tanulságos: utóbbinak Sepsiszentgyörgyön még egy dékánja sincs, hogy a döntési önállóságról ne is beszéljünk. A kihelyezett tagozat diákot tud vonzani, mert helybe jön, pénzt be tud szedni, de dönteni semmiben sem. A Sapientiát illetően: a hálózati struktúrában benne rejlik ama lehetőség, hogy a székely városok például egymás közt elosszák a számukra fontos szakokat, és azok fenntartásához is hozzájáruljanak, felajánljanak épületet, területet, pénzt — ezzel biztosítván maguknak azt a jogot, hogy a szakmai képzésbe beleszóljanak, a számukra fontos szakirányú képzést meghonosítsák.