Az Életmesék alcímű munka tulajdonképpen memoár, egyperces visszaemlékezés-töredékek gyűjteménye több fejezetre tagolva. A szerző elsősorban személyes élményei alapján mesél, de szóbeli és írásos forrásokat is felhasznált történetszilánkjai megírásához. Mesél őseiről, legtöbbet gyermekkoráról, aztán édesanyja, illetve Bandi bátyja visszaemlékezéseire támaszkodva. Továbbá az érettségi utáni évekről, a szerelmes kamasz élményeiről, az egyetemi éveiről, végül orvosi pályájáról, szakmai életútjáról. Mint fogalmaz, saját örömére, de mások, elsősorban unokái okulására is vetette papírra emlékeit. A bevezetőben írja, hogy egy élet eseményeinek emlékeiből szemezget, olyan eseményekre emlékezik, amelyek valamiért hangsúlyosabbak maradtak számára.

Borcsa János, a kézdivásárhelyi Ambrózia Kiadó vezetője írja utószavában: „Ebben az élet- és pályarajzban fontos hely illeti meg a szerelmet és a barátságot s úgy általában a bölcsőhely természeti környezetéhez, a tájhoz gyermeki szeretettel ragaszkodó embert. Mindezt a történeteket mértéktartóan, gördülékenyen s humorba oltottan történő előadás, illetve a plasztikus tájleírások teszik emlékezetessé, amelyek ugyancsak az unokák, de nem kevésbé a mindenkori olvasó okulására szolgálhatnak.”

Ízelítőül álljon itt az Első karácsony című történet:

„Édesapám hadifogságban volt, valószínűleg akkor már hírt adott magáról, de azt nem tudom biztosan, hogy mikor is tudtuk meg, hogy él, és orosz fogolytáborban van valahol a nagy szovjet birodalomban.

Talán a háború utáni első karácsony lehetett, amire visszaemlékszem. A karácsonyfát színes krepp-papír girlandokkal díszítettük fel. A szaloncukorkákat – ha egyáltalán voltak ilyenek az első karácsonykor, s ha voltak, akkor azokat édesanyám készítette-főzte – krepp-papírba csomagoltuk (vagy csomagolta édesanyám). Az angyal mindössze valamilyen színes ceruzákat, füzetet hozott nekünk.

A háború után lassan indult be az élet. Ami az anyagiakat illeti, mindenképpen. Ráadásul 1946-ban és 1947-ben óriási szárazság volt. Közel két éven át nem hullt csapadék. Nem volt eső, nem volt hó. Az Olt mentén a tőzeges talaj olyan száraz volt, hogy meggyulladt. Villámcsapástól? Eldobott cigarettától? Ki tudja, mi okból? Aztán hónapokon keresztül égett. Több hektár területen izzott a talaj, felperzselődött minden, elpusztult a növényzet. Hosszú évek vagy talán egy évtized, de lehet még több idő kellett, amíg begyógyult a talaj, és újra zöld növényekkel borított lett a táj.

A szárazságnak volt egy számunkra sokkal kellemetlenebb következménye is. Nem lett termés. Nem volt gabona, nem volt kenyér. Arra nem emlékszem, mennyi ideig tartott a kenyértelenség. Lehet, volt az másfél-két év is. Ez idő alatt puliszka volt a módi. Ettük a puliszkát tejesen, vegyes lekvárral – „székelyül”: marmaládéval –, mákosan, túroson, és még ki tudja, hány és milyen módon. Egy életre elment a kedvünk tőle. Legalábbis a mákos és a lekváros változatától az enyém biztosan!

Az üzletekben az alapvető élelmiszereket, lisztet, cukrot meg egyebeket csak jegyre adták, de jegyre adták a ruhának való vásznat, szövetet is. Ezek a földi javak csak azután váltak elérhetővé számunkra, miután állásba került édesanyánk. A csíkszentsimoni rokonoknak – akik csíki viszonylatban és az akkori körülmények között jómódú embereknek számítottak, és gazdálkodtak – a tartalékaiból futotta a városi rokonok megebédeltetésére is. Meghívtak egy vasárnapi lakomára. Hogy mi volt a „menü”, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy finom házi kenyeret is kaptunk az ebédhez. Nagy élmény volt! Annak kellett lennie, ha még ma is emlékszem az eseményre!”