A mindennapok nehézségein tűnődöm az est csendjében, a világban szétszórt nemzetem sorsán. Megint – vagy még mindig – igen magas az öngyilkosságok aránya a magyarság körében, a szakértői felmérések szerint még az amerikai vagy ausztráliai földön is, ahol a hírek szerint nyugodtabb, békésebb az élet.
Talán a már mindenhol terjeszkedni kezdő szegénység, az anyagi gondok miatt emelnek olyan sokan kezet magukra? Nők és férfiak is érezhetik kilátástalannak az életüket, reménytelennek a jövőt. Van, aki kötél után nyúl, más méreghez vagy ilyen-olyan szerhez, egyesek vízbe vagy vonat elé ugranak, esetleg le a sokadik emeletről. Aki a halált választja, megtalálja a módját. Az okok sokrétűek: szerelmi bánat, csalódás, betegség, pénzhiány, kudarc, szégyenérzet, magány, és mennyi más külső vagy belső tényező keseríthet meg egy életet...
Szomorú tény, hogy egyre fogy a magyarság, évtizedek óta többen halnak meg, mint ahányan születnek. A kivándorlás és elöregedés egyre erősebben érezteti hatását. Pedig mennyivel könnyebb az élet manapság minden csapás – koronavírus-járvány, ukrajnai háború, infláció – ellenére, mint amilyen a nagyszüleinké volt a XIX. század végén, a XX. század elején! Mégis, lövétei nagymamám, a római katolikus Kassai Ida 14 gyermeket szült, és tizenegyet fel is nevelt közülük. A régi fényképeket nézegetve mosolyogva gondolok rá, akit nem is ismertem személyesen: valamit tudott, amit a mai generációk már nem. Nagy hite lehetett az életben, és jó lenne ezt az örökséget továbbvinni az önpusztítás helyett.
Ferenczy L. Tibor
