Ritka kivételnek tekinthető André Gide (Párizs, 1869–1951) íróként, mivel kevesen vannak jelentősebb alkotók, akiket tapasztalatszerzőnek hív a távolabbi világok mássága. A francia szellemi élet mindmáig kedveli azokat az írókat, akik a társadalom baloldaláról szemlélik világunkat.
Ilyen volt Gide is, aki éppen a nagy tisztogatás idején (1937) látogatta meg Sztálin Szovjetunióját. Bár a rendszer igyekezett a vörös diktatúra rémségeit rejtegetni külföldi vendégei előtt, az út mégis csalódást, az elképzelt boldog élet cáfolatát váltotta ki Gide-ben. Utazásom Szovjetunióban címmel 1936-ban megjelent könyve tükrözi ezt.
Az pedig, hogy Afrika boldogtalan államaiban is megfordult, a gyarmati elnyomásra és a helyiek kizsákmányolására, a gyarmattartó európai államok „jótevő” hazugságaira vetette a felismerés leleplező fénycsóváját. Az Afrikában tapasztaltakat Kongói utazás (1927) és Visszatérés a Csád-tóról (1928) című, magyarul is megjelent útirajzaiban írja meg.
Bonyolult történet A Vatikán pincéi (magyarul 1958-ban és 1968-ban jelent meg), amely több kötetéhez – Pásztorének (1919), Pénzhamisítók (1925), Isabelle (1911) –, majd a folyamatosan vezetett Naplóhoz (1889–1939) hasonlóan úgy regények, hogy esszék is egyúttal. Önéletrajzi könyve – Ha a gabonamag el nem hal (1924) – fontos kordokumentum is egyben.
„Annyian írnak és oly kevesen olvasnak” – állapít meg egy máig érvényes igazságot Gide. Felmérésről ugyan nem tudok, de meg lehetne kérdezni a társadalom különböző rétegeit, alkotókat e tekintetben. Korunk emberét elkényeztettük a könnyen hozzáférhető szórakoztató eszközökkel, és az olvasást már sokan tartják időpocsékolásnak.
André Gide 1947-ben lett az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje.
