Beszélgetés Szegedi László Tamás brassói lelkipásztorral, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktorávalÉrtékek föld alatt, föld felett

2022. július 8., péntek, Múltidéző

Történelmi „díszletek” közé születve, majd a szórványlét rögvalóságának megtapasztalása után vált legendás szórványlelkésszé a Brassóban szolgáló Szegedi László. Az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktorával Bod Péterről, használtruha-kereskedésről és harangok sorsáról is beszélgettünk.

– Sikerült már megfogalmaznia, mi is a szórvány?
– Odáig jutottam, hogy az utóbbi húsz esztendő politikai közbeszédének legdivatosabb fogalma. Az emberek előszeretettel beszélnek olyasmiről, ami nem a bőrükre megy, amit nem tapasztaltak meg közvetlenül. Isten úgy akarta, hogy én a legmélyebb szórványba szülessek, Dél-Erdélyben, a Gyulafehérvár melletti Magyarigenben nőttem fel, Erdély-Hegyalja szimbolikus településén, ahol a történelem során a magyarságot több rendben is kiirtották. Onnan hoztam magammal azt a gondolkodást, amely egész életem során vezérelt.

– Hogy nézett ki a mélyszórványban szolgáló magyarigeni református lelkész gyermekének világképe?
– Csodálatosan szép világban éltem, szó szerint körülbástyázva a múlt építészeti emlékeivel, a Bethlen Gábor-féle nyaralóval, Bod Péter templomával, a várfallal, a hatszáz éves parókiával. Egyfajta sziget volt, ahol több mint fél évszázadon át édesapám volt a lelkész, és mindent megtett annak érdekében, nehogy eltűnjön a dél-erdélyi szórvány. Ezzel természetesen roppant mód bosszantotta a hatóságokat, a hatalmat. Édesanyám román iskolában tanított, mi nagy gyötrelmek közepette otthon tanultunk magyarul. A szórványnak ugyanis az egyik nagy drámája, hogy hiába vagy magyar, nincs lehetőséged anyanyelveden tanulni. Ezért számított hatalmas fegyverténynek, amikor nagybátyám – aki az áldott emlékű Márton Áron püspök orvosa volt – kezdeményezésére néhány gyermekkel 1972-ben elindulhatott egy magyar osztály. Átéltünk mi mindenféle üldözést, láttam az emberek sorsát, a könyvek sorsát, az asszimilálódott családok sorsát.

– Az elmúlt négy év során meg a nagyvárosi szórvány sorsát.
– Minden nagyvárosnak megvan a maga belső szórványa. Itt, Brassóban egy tömbházsorban lakik hatszáz család, közöttük kettő magyar. Gyakorlatilag meg sem mernek szólalni magyarul, a gyerekeik hasonlóképpen, a legközelebbi iskola román, hát odaviszik a gyerekeket, nem beszélve a munkatársakkal való viszonyról. Édesapám fogalmazott úgy az 1970-es évek elején, hogy a szórványban az ember olyan, mint a krumpli: minden, ami érték, a föld alatt van. Öt temetőt is feltérképezett – magam is részt vettem a műveletben –, annak alapján jutott erre a következtetésre. Akkoriban figyelt fel a szórványokban lévő sírok költészetére is. A székelyudvarhelyi iskolaalapító Baczkamadarasi Kis Gergely családjának egyik szála magyarigeni, egy földbirtokos ősük a hegyoldalban, a szőlőben temettette el magát. A sírkövét édesapám az igeni templomkertbe hozatta be, azon áll a következő vers: „A Kecskekő tövében nyugszik a vén oroszlán / Az idő bágyadt ölében az oroszlán is bárány /Sem erejét, sem akaratját nem fitogtatja / Nem is teheti, hiszen nincs akaratja.” És odaírták még, hogy véletlenül múlt ki. Magyarigenben a már a római korból ismert homokkőbánya közelsége tette lehetővé a sírkőfaragó mesterség és annak költészete kialakulását.

– Frissen végzett lelkészként annak idején egy másik szórványvidéket, a Mezőséget választotta szolgálati helyként. Soha nem akart tömbmagyar vidékre kerülni?
– A szórványsors, annak minden nyomorúságának megtapasztalása meghatározta az életemet, a teológia elvégzése után 1985-ben magam választottam Uzdiszentpétert, ahonnan mindenki menekült, annál „rosszabbat” elképzelni sem lehetett. Ezt meg kell néznem magamnak, döntöttem el. Ma már tudom, hogy Isten háta mögötti hely nem létezik a világon, hiszen mindenki Isten szeme előtt él. Nagyon megszerettem a Mezőséget, ott találkoztam a feleségemmel is, a frissen kihelyezett tanítónővel. Gyönyörű négy és fél évet töltöttünk ott, kerékpárral, majd lovas szekérrel jártam a környéket, Nagyölyvest, Pagocsát, Pagocsavölgyet, Keresztpatakot, Tusont, míg ’89 őszén utol nem ért egy újabb hívás. Imahétre érkezett hozzánk egy kolléga, és beszélni kezdett arról, hogy ő nem ment el Kőhalomba, mert ott sem templom, sem parókia, csak rengeteg gyermek.

– Ma is „csábító” perspektívaként hangzik…  
– Bármennyire furcsa is, az volt. A hatóságokkal való viszonyom amúgy is egyre feszültebbé vált Uzdiszentpéteren, nézzük meg azt a Kőhalmot, mondtam a feleségemnek. Aztán oda is költöztünk, szoba-konyhás lakásba, az ágy tetején tartottam a vallásórát. Ott ért a forradalom, én egykettőre a központba mentem, a polgármesteri hivatalból kidobtam a pártzászlót, akkor sokan felfigyeltek rám. A Nemzeti Megmentési Front, a FSN helyi szervezete alakulásakor azonban bennünket ki akartak hagyni. Bementem és azt mondtam, itt van három szék, ebből egy az unitárius papé, a másik a katolikusé, a harmadik pedig a reformátusé. A helyi RMDSZ-t már az unitárius kolléga alapította meg. A városban akkoriban már nem volt magyar óvoda és líceum, a katolikus pappal kikértük a katalógusokat, és százhetvenegy magyar gyermeket azonosítottunk. Így kezdődött a magyar óvoda és líceum újraindítása, és bár nagy cirkuszokkal járt, az idő engem igazolt. Idén a harmincadik magyar évfolyam érettségizett.

– Viszont még templom és parókia nélküli gyülekezetbe érkezett. Hogyan kezdte az építkezést?
– Érkezésünkkor egy székely ruhás gyermekpár szavalattal, további harminc ember pedig kifűtött lakással és meleg étellel várt. Az istentiszteleteket a szász evangélikus templom sekrestyéjében kezdtük. 1990 májusában jött aztán a gondnokom, hogy két szász család készül kitelepedni, eladó a központban fekvő portájuk, egy 3600 négyzetméteres telek két házzal, gazdasági épületekkel. Évek múltán adakozásból, alapítványok segítségével sikerült kifizetni a házat, és ott épült fel a templomunk. Előtte viszont megnyitottam Kőhalomban Románia ötödik használtruha-kereskedését, a nyugati segélyeket tettük ily módon pénzzé, mert hát volt, mire költenünk. A szórványkollégium pedig onnan eredeztethető, hogy 1995-re újra veszélybe került az iskola, én meg hoztam 15 székelyföldi gyereket. Saját lakásunkban szállásoltunk el hat lányt és két fiút, velük indult ’95 őszén a bentlakás. A szórványlét jobb megértéséhez pedig hadd idézzek fel egy mondást: míg mindenki egy elit kollégium igazgatója szeretne lenni, a bolondokházának is szüksége van egy igazgatóra. Adott pillanatban 750 gyermekkel laktam együtt, akik mögött viszont 3000 ember volt, mert mi a családokat is igyekeztünk segíteni.

– Amolyan „életfogytig” tartó szolgálatnak tűnt a kőhalmi, ma mégis a brassói Reménység Háza gyülekezetének lelkésze. Mi késztette az újabb váltásra?
– Engem mindig sodort a szolgálat, és sosem a keveset kerestem. Egyre több lett a feladat, de leginkább az döntött a váltás mellett, hogy miután meghalt az itteni elődöm, barátok, a néhai lelkész özvegye, Kató Béla püspök úr együttesen kapacitáltak, hogy itt nagyon nehéz és szép feladat vár folytatásra. Valóban nem volt egyszerű, a teljes épületegyüttes, az öregotthon, a bántalmazott nők otthona, valamint a gyülekezet fenntartása, gazdagítása egyenként is embert próbáló kihívásnak számított. Az én tudásomból ugyanakkor még hiányzott a nagyvárosi misszió ismerete, így aztán négy hónapos vívódás után elvállaltam. Megnyugtató, hogy megtaláltam a kőhalmi utódomat is, egykori diákomat, az olthévízi származású Szilágyi Zoltánt Szerbiából hoztuk haza. Brassóban bezárattam a panziót, vendégházat, és immár harmadik éve működtetjük az egyetemi kollégiumot és szakkollégiumot, hiszen Brassóban rengeteg magyar egyetemi hallgató keres szállást. Harmincnégyen vannak, időnként az a benyomásom, hogy sokkal nehezebb feladat, mint a kőhalmi százak gondozása.

– Mit adott a lelkésznek a szórványban való állandó szolgálat?
– Uzdiszentpéteren megtanultam meghallgatni az embereket. Kőhalomban egy aktív, igére éhes, gyermekekkel teli közösséget találtam, úgy éreztem, mindig valami hasonlóról álmodtam. És talán valami még nagyobbat sikerült építeni, mint amiről álmodtam. Megtanultam, hogy a templom és iskola kettőse nem csupán amolyan Reményik-metafóra, hanem a szórvány mélyvalósága. Saját teóriaként tartom, hogy ahol elnémul az iskolacsengő, ott húsz-harminc éven belül a templomharangot is leszerelhetik.

Szegedi László
Református lelkipásztor, 2012 óta az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora. A Fehér megyei Magyarigenben született 1962. július 30-án. Édesapja, Szegedi László Ignác több mint ötven éven át volt a település lelkipásztora. A középiskolát a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte, 1980-ban érettségizett, teológiai tanulmányait Kolozsváron folytatta, ahol 1985-ben diplomázott. Szolgálati helyei: Uzdiszentpéter (1985–1989), Kőhalom (1989–2018), Brassó (2018–). Díjak, kitüntetések: Apáczai-díj, Julianus-díj, Czelder Márton-díj. Nős, két gyermek apja, egy unoka nagyapja.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 753
szavazógép
2022-07-08: Közélet - Mózes László:

Bonyolult évad előtt a Tamási Áron Színház

Azzal, hogy Bocsárdi László hátralépett a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatói, illetve menedzseri tisztségéből, és helyét ideiglenesen, megbízott igazgatóként Pál-Ferenczi Gyöngyi színművész vette át, egy új, átmeneti korszak kezdődik a teátrum életében. Bocsárdi lépését mind a társulat, mind a megyeszékhely önkormányzatának vezetői támogatják, abban bízva, hogy ezzel megteremthető az a folytonosság, amelyre mind a színháznak, mind a városnak szüksége van. Ráadásul a következő évad bonyolultnak ígérkezik, készülnek a jövő évi Reflex fesztivál megszervezésére is.
2022-07-08: Sport - Miska Brigitta:

Szombaton összecsap a bajnok és a kupagyőztes (Labdarúgás)

A sepsiszentgyörgyi labdarúgóklub története második serlegét szerezheti meg, ugyanis szombaton 20.30-tól rendezik az idénynyitónak számító Szuperkupa-mérkőzést az aradi Neuman Ferenc Arénában. A bajnok és a Román Kupa-győztes összecsapását a Kolozsvári CFR és a Sepsi OSK játssza. Az országban ezen a találkozón mutatkozik be először a videobíró, amit július 15-től az élvonalbeli pontvadászatban is használnak.