A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Bánffy Miklós Társalgójának vendége Hoppál Péter kulturális államtitkár, L. Simon László, a Nemzeti Múzeum igazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója volt. Bárány Anzelm, a Collegium Hungaricum igazgatója úgy mutatta be őket, mint „a kormánypárt középgenerációjának kulturális kulcsembereit”, akik közt „egy jelenlegi, egy volt és egy legalábbis potenciálisan leendő államtitkár” található. A beszélgetésen elhangzottak a moderátor szerepét ellátó Bárányt igazolták: tényleg mindhárman a „Bánffy-típust”, azaz „kurucos kultúraszervező, harcos humánpolitikus, markáns médiaszereplő és pragmatikus patrióta” arcukat mutatták meg. Gondolatfelvetésükből látszott az is, elfoglalt helyüket igencsak ismerik – tehetnénk hozzá mi.
Erős kultúrnemzet arcélét mutatni
Bárány Anzelm számokkal nyűgözte le a kora délelőtti órákban a társalgóba beült népes érdeklődők seregét. Mint mondotta, 2017-ben 197 milliárd forint volt a kultúrára szánt költségvetés, 2018-ban már 448 milliárd, és 2022-ben 489 milliárd forintból gazdálkodhatnak az intézmények. Az elmúlt tíz évben megkétszereződött a koncert- és a színházlátogatók száma, kétmillióval – 9,5-ről 11,5 millióra – emelkedett a múzeumok látogatottsága, jelentős előrelépés történt az infrastruktúra-fejlesztésben, és nagy sikerek voltak a filmiparban is. Mégis – tette fel a kérdést –: vajon igaza volt-e az Életünk főszerkesztőjének, Alexa Károlynak, amikor hatoldalas kiegyensúlyozott és elismerő írásában úgy fogalmazott, a nemzeti oldal a legtöbb kudarcot a kultúrában szenvedte el?
Hoppál Péter az elmúlt tizenkét évet a magyar kultúra fellendülésének korszakaként jellemezte: a millennium időszaka óta ilyen gazdag és erőteljes kulturális infrastruktúra-fejlesztés, mint amilyen az elmúlt hat-hét esztendőben zajlott, nem volt. Az Európai Unió jelenlegi huszonhét tagállama közül folyamatosan a kultúrára legtöbbet költő háromba tartozik Magyarország. A nemzeti össztermék 1,3 százalékát szánják programokra és kulturális célokat szolgáló épületfejlesztésre, ami háromszorosa az uniós átlagnak. „(...) A kultúrára elköltendő állami források sosem elegendőek, de boldogok lehetünk, hogy ezek növekednek és gyarapodnak, és egy erős kultúrnemzet arcélét mutathatjuk fel Európában most, amikor az identitásválság időszakában a kultúra a legfontosabb eszköz arra, hogy valóban ne csak múltunk, hanem jövőnk is legyen” – fogalmazott az államtitkár.
L. Simon László úgy vélte, helyes, hogy a tisztségben levő államtitkár derűlátó, neki viszont kicsit árnyalnia kell a képet, mert főigazgatóként teljesen más nézőpontból látja a világot. Mert bár igaz, amit Hoppál elmondott, vagyis hogy az elmúlt tizenkét évben dinamikusan növelték a kultúrára fordított összegeket, de ez az éremnek csak az egyik oldala. Nagyon helyes volt, hogy sok és jelentős presztízsberuházás készült el, de most gazdaságilag sokkal nehezebb időszak következik, az ukrán háború miatt az országban és egész Európában pénzromlás indult el, a gazdaság is gyengélkedhet az elkövetkező időszakban, ezért azt is meg kell nézni, hogy ez a dinamikus tempó fenntartható-e. A legnagyobb beruházások felét, így a Néprajzi Múzeumot és a Magyar Zene Házát állami pénzből fedezték, de jelentős részét uniós támogatásból valósították meg – mikor és miként fognak érkezni onnan új támogatások?
A Nemzeti Múzeum igazgatója a kormány adósságai közé sorolta a Nemzeti Galéria és a Liget-projekt részét képező új Nemzeti Galéria megépítését, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy az új épületek fenntartása sem tartozik a könnyű feladatok közé: működési támogatás kell minden intézménynek. A háború és annak EU-s szinten való – általa elhibázottnak mondott – kezelése miatt százmillióról 420 millióra nőtt a villanyszámlájuk, a gázért pedig negyedmilliárddal kell többet fizetniük, amit az intézmény nem tud kigazdálkodni. Nem lenne-e jobb, ha az új beruházások helyett arra összpontosítanának, ami már megvan? „Rendkívül fontos az, hogy ezekben a szimbolikus terekben meghatározó szereppel bíró nemzeti intézményeket – mint például a Nemzeti Múzeumot – ne hagyják magukra most, a nehéz gazdasági helyzetben, kapjanak erőteljes támogatást, mert ezek azok, melyek meghatározó dolgokat tudnak felmutatni. Tehát ha például én most öt évig nem tudok kiállítást rendezni, mert szűkül a költségvetési mozgásterem, akkor pont azt a feladatot nem tudom végrehajtani, ami miatt odakerültem a Nemzeti Múzeum élére. Át kell gondolnunk, és államtitkár urat is erre kérjük, gondoljuk át közösen, hogy a költségvetés belső szerkezetét milyen módon fogjuk alakítani” – mondotta.
Kézdivásárhelytől Pozsonyig érvényesüljön kultúránk
Demeter Szilárd úgy fogalmazott, a kultúrába nem feltétlenül több pénz kell, hanem hatékonyabban kellene elkölteni azt, ami megvan. Az Alexa Károly által felvetett kérdés érzete – hogy a kultúrában a nemzeti oldal vesztésre áll – azért alakulhatott ki, mert a magyar kultúra „fejnehéz”, túlságosan Budapest-központú, a „nem túlságosan régi országhatárok” viszont mentálisan bemerevültek, így azokat le kell bontani, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúra „Kézdivásárhelytől Pozsonyig” vagy még azon is túl érvényesülhessen. „Mi azt nem vettük észre, hogy a versenyelőnyünk éppen az, hogy magyarok vagyunk. Tehát hogy Közép-Európában élünk, innen nézünk a világra, és hogy van egy olyan kulturális örökségünk, egy közép-európai vagy egy Kárpát-medencei örökség, amely úgy magyar, hogy közben azért integráltunk az elmúlt ezer évben rengeteg mindenfajta hatást, tehát egy kincsesbányán ülünk” – jelentette ki.
Az erdélyi származású kultúrpolitikus szerint a jobboldali kulturális személyiségek rosszul teszik, ha meg akarnak felelni a balliberális oldalnak, csakhogy „veregessék meg a vállukat a másik oldalról”. Sokkal fontosabb viszont – mondta –, hogy minél több ember váljon kultúrafogyasztóból kultúrahordozóvá, mert a kultúrahordozás az, ami megtartja a nemzetet: táncoljunk, és ne csak nézzük a táncot. „A Magyar Kultúráért Alapítványnál azon gondolkodunk, hogy olyan típusú folyamatokat generáljunk, olyan produkciókat finanszírozzunk vagy olyan támogatásokat adjunk, melyek közösségelvűek, tehát közösségeket építenek. (…) Én még olyan embert nem láttam, aki bement volna a múzeumba, és ne jobb emberként jött volna ki, és olyan embert se láttam, aki bement volna egy magyar múzeumba, és ne jobb magyarként jött volna ki. Tehát a múzeum megemel. Egyszerűen büszke leszel arra, amit csináltak eleink. És hát mércét állít, hogyha ők meg tudták csinálni, mi is meg tudjuk csinálni” – jelentette ki Demeter.
Komoly kultúrharc folyik
Hoppál Péter úgy vélte, ha nem a patriotizmus és a nemzetállamok Európája kerül ki győztesen az egyre hevesebben zajló kultúrharcból, ha az eltörlés kultúrája (cancel culture) érvényesül, akkor amit mi európai kultúrának ismerünk, skanzenné válik.
Demeter a Századvég tavalyi közvélemény-kutatásának eredményeire hagyatkozva úgy vélte, a kultúrharcban nem állunk olyan rosszul, mint látszik, mert az unió polgárainak jelentős többsége egyetért Magyarországgal ebben a kérdésben. L. Simon nyomban cáfolta is Demeter állítását, mondván: ez „vaskos öncsalás”, mert ez az egyetértés nem látszik az adott országok választási eredményeiben. Nem várható konzervatív fordulat Európa egyik meghatározó országában sem. Hoppál is kétségének adott hangot: ha a nyugati polgároknak elegük is lesz abból, ami országukban zajlik, akkor sem „józan fordulat” közvetkezik, hanem sokkal inkább „egy anarchia felé menő állapot”. Elsősorban azért, mert ma már nincsenek olyan nagy formátumú politikai vezetők, mint Helmut Kohl, Margaret Thatcher vagy éppen a baloldali Mitterrand.
Másfél év múlva új lendület jön
Hoppál Péter végezetül úgy fogalmazott: most, hogy a háború miatt bekövetkezett pénzromlás és gazdasággyengülés okán minden minisztériumnak vissza kell fognia költekezését, veszteséget kénytelenek elkönyvelni a kulturális térben dolgozók is, de másfél szűk év múlva, vagyis 2024 elejétől ismét új lendületet kapnak programjaik és beruházásaik.
