Nincs még egy magyar szellemóriás, akinek a neve olyan mélyen ülne „minden magyar” szívében, s aki mint egy mozgatóerő, valósággal vonzza magához azokat, akik nemzetszeretetükről bizonyságot akarnak tenni, vallani akarnak róla. Szinte seregesleg mennek a fiatalok Zanglába, hogy ott, miután áldozatos munkájukkal – a munkálat irányítására az erre a célra alapítványt is létrehozó Irimiás Balázs építész vállalkozott – sikerült renoválni s ezzel a pusztulástól megmenteni Csoma egykori munkaszobáját, s annak az épületét. Hogy újabb és újabb nyomot hagyjanak arról, hogy az ő iránta érzett tisztelet átszáll a parányi himalájai falu népére is, mely hajdan őt befogadta, segítette a tibeti nyelvet, hitet és kultúrát feltáró, s ezzel ő magát is naggyá tevő munkájában. Mások – s szinte történelmi hagyománnyá lett ez már – Dardzsilingbe zarándokolnak, ki gyalog, ki kerékpáron (legutóbb Zicho Viktor és Pengő Zoltán vállalkoztak erre), ki pedig modern utazó eszközökön, de akár így vagy akár úgy, nem másért, csak hogy az ő emléke előtt tisztelegjenek, és a magukra vett – mindenképpen erőfeszítést is kívánó vállalással – példamutató nagy szülöttünk előtt tisztelegjenek.

Emléke ápolásának a másik módja, amióta Duka Tivadar, Baktay Ervin majd Debreczi Sándor elsőknek adóztak könyvvel az aszketizmusával is mindenki fölé emelkedő Csoma Sándor előtt – aki szükségesnek látta, hogy a Kalkuttában 1834-ben megjelenő Tibeti–angol szótára címlapján úgy nevezze meg önmagát, azaz a szerzőt, hogy az: „Siculien hungarien of Transilvania” – újabb és újabb könyvek, valamint tanulmányok százai születnek. És nemcsak e különleges nagyságunk küzdelmes, csodálatunkat kivívó, az aszketizmus minden megnyilvánulását vállaló életútjáról, hanem zsenialitásáról, tudományos munkásságának rendkívüli teljesítményjellegéről is. Ebben a sorban vannak ott a Kubassek János könyvei is. Már Baktay Ervin azzal adott különleges súlyt feltáró munkásságának, hogy 1928-ban tett zarándokútjával maga is vállalta a megpróbáltatás-számba is menő fáradságokat. Kubassek felidézi azok beszámolóit is – így a Baktay Ervinéit, s utal Galántha Juditékra is –, akik maguk is megszenvedték annak fáradalmait s vállalták veszélyeit.

Ő maga, e könyv írója is eljutott a még ma is alig megközelíthető színhelyek többségébe, melyeket a fejlődő világ, a modern kor sem tudott még magához idomítani. Majdnem olyan veszélyeknek teszi ki magát, mint hajdan Csoma tette.

Kubassek könyvének is ez a háttere. Háromszor is – 1980-ban, 1998-ban majd 2006-ban – végigjárta a csomai utat, annak szakaszait, életét is kockáztatta, hogy minél hitelesebb tudósítást tudjon adni arról. Más úgy írni valamiről, hogy azt csupán könyvtárakban kutatjuk, s más, hogy személyesen meg is éljük, megismerjük, birtokba is vesszük azt minden nehézségével. Másmódúlag írhat az, aki maga is ott volt, s megküzdött a több ezer méter magasan fekvő hágókon való kínos, keserves áthatolásokon, átesett azok megpróbáltatásain, és másképp, ha azt személyes háttérélmény nélkül mint tényanyagot épp hogy megemlítjük. Maga is végigjárta a Csoma útját Zangláig, Pukhtalig és Kanamig. Ott, a Himalája próbára tevő világában.

A könyvnek így többrétű a jelentősége. Nemcsak Csomára emlékezik, hanem az útjára is, felidézve annak veszélyeit, megpróbáltatásait. „A Zodzsi La tetején süvöltő, metsző szél fogadja az utazót. Időnként orkánerejű szélrohamok lökik, taszítják a vándort (…) Csoma hetekig járta e tájat” (197. old.)

Mint a nagy előd életútjának csodáló és kutató felmérője, ismertetője legfőbb céljának tekinti a minél nagyobb mértékű hitelességet, melyet megelevenítő erővel fejt ki. Behelyezni Csomát a történelmi térbe és időbe, elkezdve a szülőföld bemutatásával, az onnan való indulástól, a nagyenyedi kibontakozást, szellemi ébredést, az abban segítő tudós professzorok megidézésével a kor szellemét, levegőjét is megidézve ezzel, majd az európai korszellembe való beilleszkedését Göttingenen át, megjelenítve a lentről indult és a lent viszontagságait mindig és mindenben vállaló embert, akinek legfőbb tulajdonsága az akaraterő, mellyel mindent le lehet győzni. Aztán az utat és annak tudományos eredményeit. Tette nagyságát még tovább növeli, hogy azt a legnyomorúságosabb körülmények között hajtotta végre. Vállalta a megpróbáltatásokat, az európai ember számára szinte felfoghatatlanul nehéz létfeltételeket, elfogadta és élte azokat, s annak még fölibük is tudott emelkedni önérzetének, emberi méltóságának a büszke kinyilvánításával. Amikor az Ázsiai Társaság akkori vezetője, Wilson azzal próbálta hátráltatni munkáját, hogy az annak megkönnyítésére kért könyveket időben nem küldte el, s ezzel jócskán nehezítette, s amikor azok jó nagy késéssel megérkeztek, önérzete kinyilvánításaként visszaküldte. S az Ázsiai Társaság amikor 50 rúpia javadalmazását – melynek java részével tibeti láma tanítóit, Szangye Püncogot, Csöleg lámát fizette, saját magának csak a létminimumhoz, a szerény táplálkozáshoz szükséges filléreket tartotta meg belőle, s mikor azt a Társaság – ismét megkésve – duplájára emelte volna, elutasította.

Így hát Kubassek János nemcsak utat és tevékenységet ismertet, hanem emberi-szellemi-erkölcsi nagyságot is rajzol, s még arra is jut tolla erejéből, hogy a francia utazó, Jaquemont naplójából, leveleiből kidomborodó, kikandikáló túlzásokat, torzításokat megértéssel kezelje, s azokat jó irányúan értelmezze. Ezek révén a szak- és emlékirodalmat is birtokba veszi, felméri, értelmezi, Marczell Péter, Csetri Elek és Bernard Le Calloc’h kutatásainak eredményeit is áttanulmányozza, s beépíti könyvébe. Így lesz az az eddig írt legteljesebb  Csoma-életrajz és értékelés e nemzeti nagyságunk küzdelmes életútjának az ismertetője és birtokba adója, s mint ilyen: önismeretünk részévé válhat.

A könyv születésének alapja a szerző részéről a megörökítés és a továbbadás vágya. Teremt, megjelenít, értékel és elemez, kérdez és válaszokat keres, megnyit és lezár, s még arra is jut ereje, hogy ahol ennek szükségét látja, helyesbítsen is. Tulajdonképpen két egymást kiegészítő-igazoló képet vezet végig a könyvön, a tettekből és az értékelésekből, a kortársak vallomásaiból, valamint az utókor értelmezéseiből kibontakozókat.

„Talán a legszebb emberi tulajdonsága, hogy képes volt másokkal önzetlenül megosztani tudományos sikereinek örömét” (377 lap, Amil Kumar Sarkar professzor)

„A hős megkülönböztető vonása a kitartás. Eme ritka emberi erdélyi tulajdonság, mellyel Csoma bírt, nem egy napját, évét, de egész életét átszőtte. A Csoma típusú embert csak a halál képes megszabadítani a szolgálattól.” (19. old., George Sarton, 1929)

Zárjuk ezt az ismertetőt dr. Campbellnek, Csoma végórái szemtanújának az ezeket felidéző sorai egy problémafelvető részletével:

„Hagyatéka könyvekkel és irományokkal telt négy ládából, abból a kék anyagból készült öltönyéből, amelyet mindig viselt, s amelyben meghalt, néhány lepedőből és egy főzőedényből állt.” (351. lap)

Ehhez kapcsolódik a szerző kérdése: „Vajon létezett-e Kőrösi Csoma Sándornak útinaplója? S ha igen, mi lett a sora? Ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni, mert a legőszintébb, legszemélyesebb gondolatokat tartalmazó eredeti útinapló mindmáig nem került elő, ha egyáltalán létezett.”

A jövőbeni Csoma-kutatás számára e kérdésre való válaszadás lehetne az egyik legnagyobb feladat. Ha egy váratlan csoda – vagy akár egy minden erőt, leleményességet, lehetőséget számba vevő kitartó keresés – folytán előkerülnének a Duka Tivadar és Campbell által említett, majd rejtélyes módon eltűnt „bádogládák”, a bennük rejlő kéziratokból talán sok tényre derülhetne fény.

Talán azok a ládák rejtik a Kőrösi Csoma Sándor-i Ariadne fonalat, melynek segítségével ki lehetne jutni az ő labirintusából is, mely még mindig tele van rejtélyekkel.