Pattanásig feszült helyzet alakult ki alig három hete, július 31-én a szerb–koszovói határon, meg nem erősített hírek szerint lövések is eldördültek „Ha nem akarnak békét, figyelmeztetek: Szerbia fog győzni” – mondta az elnök. Közben csillapodtak az indulatok, viszonylagos nyugalom állt be. De ez lehet vihar előtti csend? Már annyiszor bebizonyosodott, hogy a „befagyott” konfliktusok esetében – ilyen Koszovó is – nem elegendő az ideig-óráig tartó „tüneti kezelés”. Átfogó, igazságos és az érdekelt felek számára méltányos politikai rendezésre van szükség.
Erős érzelmi szálak
A szerb–albán konfrontáció gyökerei a tizenhetedik századra (1688–1690) nyúlnak vissza, amikor a Habsburgok „felszabadító háborúi” a Balkán-félszigetet is elérték, és ott nagy népmozgást idéztek elő. A „felszabadítók” mellett felkelt szerbek a törökök elől tömegesen menekültek el Koszovóból a Dunától és a Szávától északra fekvő területekre, és ott le is telepedtek. Elhagyott helyükre a Porta a mai Albánia területéről rendkívül nagy számban telepített be albánokat. Mindkét népet, a szerbeket is és az albánokat is erős érzelmi szálak kötik Koszovóhoz.
A szerbek számára Kosovopolje (Rigómező) a középkori szerb állam és a szerb kultúra bölcsője a „szerb Mohács” – egy, a Magyar Királyságéhoz hasonló nemzeti tragédia színhelye, valóságos zarándokhely: 1389. június 15-én az első kosovopoljei csatában szenvedett vereséget a törököktől Lázár szerb kenéz serege s lett ezzel Szerbia az Oszmán Birodalom vazallusa.
Az albánok is „bölcsőnek” tekintik Koszovót, 1878-ban itt alakult meg Abdyl Frashëri házában a Prizreni Liga, az albán nemzeti újjászületés zászlóvivője. Az 1912-es balkáni háború nyomán az Oszmán Birodalom szinte teljesen kiszorult Európából, Koszovó pedig – a novipazari szandzsákkal és Macedónia nagy részével együtt – Szerbiához került. A két világháború közötti királyi Jugoszláviában csak három népet, a szerbet, a horvátot és a szlovént ismerték el, az albánokat nem. Ekkor írta egy albán politikus, hogy Koszovóban több börtön van, mint iskola.
1941 tavaszán, amikor a II. Világháború elérte Jugoszláviát, Koszovót és Macedónia albánok lakta területeit az olaszok által 1939 áprilisában elfoglalt Albániához csatolták. Benito Mussolini segédletével a történelem során először Koszovó és Albánia „egy fedél alá került”, létrejött az 1941–44 közt olasz bábállamként fennált „Nagy-Albánia” (1941–1944).
Ranković, Milošević
A második világháború után Koszovó újra az immár a szocializmus útjára térő Jugoszlávia része lett. A jugoszláv és albán kommunisták (a két pártvezér, Joszip Broz Tito és Enver Hodzsa) kezdetben szorosan együttműködtek. De miután az 1948. június 28-i Kominform-határozattal Jugoszláviát kiközösítették az úgynevezett szocialista világból, Belgrád és Tirana viszonya fagypont alá süllyedt. Az albán párt- és állami vezetés második emberét, Koci Dzodzét és néhány társát (a sztálini Magyarországon lezajlott Rajk-perhez hasonlóan) „jugoszláv ügynöknek” minősítették és kivégezték. Tito belügyminisztere, legfőbb szerb bizalmasa és harcostársa, Alekszandar Ranković igen kemény asszimilációs és albánellenes politikát folytatott Koszovóban 1966-ban bekövetkezett bukásáig. Ez tarthatatlannak bizonyult, 1974-ben enyhülés, „boldog időszak” kezdődött. A hat tagköztársaságból álló egykori Jugoszlávia abban az évben elfogadott alkotmánya szerint két, a szerb tagköztársasághoz tartozó autonóm tartományt is létrehoztak: ezek az albán többségű Koszovó és a jelentős magyar és más kisebbségek is lakta Vajdaság (Bácska, Kelet-Szerémség, Nyugat-Bánát). 1980-tól a szerb vezetés fokozatosan korlátozta a két tartomány önkormányzatát, majd 1989-ben – a Szlobodan Milošević nevével fémjelzett korszakban – teljesen fel is számolta Koszovó és a Vajdaság érdemi autonómiáját. Milošević az 1389-es rigómezei csata 600. évfordulóján Pristina mellett tartott beszédében nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem a szerb politikai küzdelmek megvívásához. Az albánok magasabb születési arányszámának következtében az 1981-es jugoszláv népszámlálás alapján Koszovó lakosságának már csak mintegy 10 százaléka volt szerb.
A koszovói háború (1998–1999), a Jugoszlávia az 1990-es években végbement felbomlását kísérő délszláv válság egyik fegyveres konfliktusa 1998-ban kezdődött, amikor az albán Koszovói Felszabadító Hadsereg (UCK) nagyszabású gerillaháborút indított a szerb (akkor még jugoszláv szövetségi) rendőri és katonai erők ellen és Koszovó azonnali függetlenségét követelte. A szerb Milošević-rezsim megkezdte az albánok tömeges elűzését Koszovóból, ami a NATO fegyveres intervencióját váltotta ki. 1999. március 24-től az Észak-Atlanti Szövetség légitámadásokat indított Jugoszlávia ellen. Milošević június 9-én kénytelen volt elfogadni a NATO feltételeit, és kivonult Koszovóból. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999. június 10-én elfogadott 1244. számú határozata értelmében leszerelték az UCK-t, a tartomány 1999-től ENSZ protektorátus és NATO-parancsnokság alatt működik, 3700 fős nemzetközi békefenntartó erő, a KFOR állomásozik ott. A határozat nem rendezte a tartomány jövőbeni státuszát.
Függetlenség – vitatott jogállás
Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. Belgrád azóta sem hajlandó elismerni Koszovó különválását és azt saját déli tartományának tekinti.
Az albánok kitartanak a függetlenség mellett, ugyanakkor vannak olyan politikusaik, akik Albánia és Koszovó egyesítéséről, Nagy-Albánia létrehozásáról beszélnek.
Koszovónak a helyi albán többség által egyoldalúan kikiáltott függetlensége megosztotta a világ országait, köztük a nagyhatalmakat is. Számos ország vezetésének nem kis fejtörést okozott és okoz az elismerés vagy el nem ismerés kérdése. Többen közülük időközben visszavonták a korábban államként soha nem létezett terület függetlenségének elismerését: míg 2018 novemberében még 115 ország ismerte el Koszovó önállóságát, jelenleg 101 ENSZ-tagállam tartja Szerbiától független köztársaságnak.
Belgrád és Pristina – EU-közvetítéssel – 2013-ban párbeszédet kezdett Koszovó jövőbeni, végleges státusza rendezése érdekében, de a tárgyalásokon számottevő haladás azóta sem történt, döntő áttörésről nem is beszélve. A mostani helyzetben a tartomány Szerbiához való visszatérése vagy Albániával való egyesülése egyaránt keresztülvihetetlen. Felosztása, az északi, szerbek lakta rész Szerbiához csatolása még a szerbeket is megosztja. A szerb ortodox egyház képviselői szerint ez nem rendezné a koszovói szerb enklávék helyzetét. Az albánok egész Koszovót akarják. Koszovó függetlensége is megosztó. De mi legyen a megoldás?
„A koszovói kérdés egyedüli reális, elfogadható és logikus megoldását az jelenti, ha egyik fél sem kap meg mindent, viszont mindkét fél eleget kap ahhoz, hogy kompromisszumról beszélhessünk” – írta az újvidéki Magyar Szó 2019 szeptember 26-án.
Kettős szuverenitás
Egy ilyenfajta megoldás lehetne a kettős szuverenitás. Ez két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásának érvényesülését jelenti ugyanazon terület felett konfliktusmegelőzés, konfliktusfelszámolás érdekében. A kettős szuverenitással a koszovói függetlenség elismerése és/vagy el nem ismerése körüli „kötélhúzás” tárgytalanná válna. Általa rendeződne a koszovói szerb enklávék helyzete is és az 1998–99-es koszovói háború miatt elmenekültek visszatérhetnének otthonaikba. Létrehozását tekintve itt Koszovó „adna le” szuverenitásából, nagyrészt a lakosság etnikai megoszlásának arányában, Albániának és Szerbiának. A koszovói albánok albán, a koszovói szerbek pedig szerb állampolgárok lesznek, de választhatnák mindkét állampolgárságot is. Előbbiek az albán, utóbbiak pedig a szerb hadseregben szolgálnak. Külön, önálló koszovói hadsereg és koszovói állampolgárság nem lenne.
A kettős szuverenitást bevezető egyezmény garantálná Koszovó különállását, autonómiáját, területi egységét és meghatározza, hogy ott a két anyaországnak, Albániának, illetve Szerbiának hány katonája állomásozik (kb. 75 százalék albán, 25 százalék szerb). A kettős szuverenitás alatt álló terület elnöke albán, alelnöke pedig szerb. Előbbit a koszovói albánok, utóbbit pedig a koszovói szerbek választanák meg. A törvényhozó hatalmat az egykamarás koszovói parlament, a 100 tagú Területi Gyűlés gyakorolná (80 képviselőt a koszovói albánok, 10 képviselőt a koszovói szerbek és ugyancsak 10 képviselőt más koszovói nemzetiségek küldenek ebbe a testületbe). A tiranai és a belgrádi kormány 5–5 tagot küld a „közös és egyidejű” vezetésen őrködő Koordinációs Tanácsba. Ugyanakkor más államok képviselőiből álló 15 tagú Felügyelő Bizottság alakulna. Az albán és a szerb nyelv hivatalos lenne, a koszovói albánok Albánia nemzeti jelképeit (zászló, címer, himnusz), a koszovói szerbek pedig Szerbia nemzeti jelképeit használnák.
Németh Csaba
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
