Relevancia. Egy ilyen nagy eseménysorozatnál, fesztiválnál felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet releváns ma, szekularizált társadalmunkban a szakrális művészet, hiszen látszólag a társadalmi és kulturális párbeszéd mindenről szól, csak épp nem erről. De csak látszólag. Hitetlenség nem létezik, mindenki hisz valamiben, ha másban nem is, de a szomorú hétköznapok anyagi vonzatában biztosan. Máté evangéliumában, az utolsó ítélet fejezetében az Úr kettéválasztja a népet, mint pásztor a juhokat a kecskéktől (a politikai korrektség kedvéért nem említem, ki kapott a jobb vagy bal oldalon helyet), és így szól az egyik csoporthoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, üdvözülni fogtok. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna? De a király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” Majd a másik oldalon állókhoz is szól, akik mindezt nem tették meg, ezért mintegy kárhozatra ítéltetnek. Itt nem a predesztinációról van szó, hanem arról, hogy bármikor választhatunk, rajtunk áll, hogy melyik oldalon foglaljunk helyet, a lehetőség mindenki számára adva van.

Bodosi Dániel sokáig méltatlanul félhomályba szorult hagyatéka most napfényre kerül, bár a mester a félhomályt mindig is szerette. Életében egyáltalán nem törekedett a nyilvánosságra, a színpadi sikerekre, inkább az önmegtartóztatás, a remetei magány volt rá jellemző.

A Baróton 1913-ban született művész igen fiatalon egy brassói asztalosbaleset következtében elbúcsúzik a szakmájától, és helyette belekezd egy másik, majdnem hasonlóba. Asztalosság és festészet. Nagyon hasonló és mégis egészen más világ a kettő. Az asztalosmesterség annyiban hasonlít a képzőművészetre, hogy ugyanúgy anyagokkal dolgozunk, csak más a cél, a megrendelő érdekében. Viszont a mai kortárs művészet is ugyanezt képviseli sok esetben, nevezetesen, hogy a megrendelő mondja ki a végszót, ő dönt az esztétikumról. Bodosi nem ezt az útvonalat követte. Beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Rudnay Gyula osztályába nyert felvételt. A főiskola után nem Párizsba, hanem szülőföldjére, Barótra vitte vissza az út. Ebben lehetett egy kis aszketizmus, mivel Barót akkoriban avanzsált Erdővidék székhelyévé, majd később bányavárossá, pontosabban 1973-ban, amikor a művésznek is kiteljesedett az egyéni stílusa, a kultúra és a kulturális párbeszéd messze elkerülte a vidéket, helyette a szénbányászat és a széntermékek – mint például a lignit – vették át a főszerepet. Viszont a helyszín és az emberek lenyűgözőek, nem kellett Tahitire menni egzotikumért, a művésznek ez a környezet tökéletesen megfelelt. Lassan elfelejtette a Rudnay-féle romantikus tájképfestészetet, helyette inkább a nagybányai és a szolnoki iskolához köthető formabontásban gondolkodott, melynek előzménye Aba-Novákkal való találkozása volt, még a főiskolán töltött időszakban. Szén és festészet. Adva van a közeg, lankás hegyvidék szénbányászokkal és földművesekkel. Az embereket hajtja a fennmaradási ösztön, egyszerű életük a sötét bányaüreg és a kinti friss levegő között telik. Ha valaki a nagyváros forgatagából el akar menekülni, akkor ez a hely a legjobbak egyike.

A cézanne-i, majd a kubista formabontás, a síkokban való gondolkodás Bodosi festészetét teljesen meghatározza, fényjátékait, a chiaroscurót a fényprizma síkokra való bontásában éri el. Képei ezért nagyon mozgalmasak, a síkokkal párhuzamosan a hideg-meleg és kiegészítő színek kontrasztjával éri el a nagy érzelmi telítettségű, de inkább transzcendentális szférába emelkedő alkotásait. A téma, a középpont mindig egy meleg, sárgás-vöröses színben izzik, majd kifelé haladva megy át a kékesszürkékbe, zöldekbe a kompozíció. Ez egész kicsit olyan, mintha egy függöny mögül sejlene fel a lámpa fénye. A síkokra bontásnál talán Lyonel Feiningerhez köthetném, ám amíg ott főszerepben a statika, addig itt az érzelmi dinamika kap nagy hangsúlyt, ami transzcendens lebegéssé válik. „A fényben lebegés földöntúlivá tesz dolgokat, meditációs térré változtatja a teret” – vallja a mester.

Az itt kiállított művek szakralitása nem vitás. Ezek a művek nem bibliai illusztrációk, hanem tematikájukban találkoznak a Szentírással, a művész egyedi értelmezésében. Ez a hihetetlen nagy értékű munkásság immár lassan napfényre kerül, melyben, ha matematikailag akarnánk fogalmazni, akkor a számlálók maguk a műtárgyak, a közös nevező meg a hit. Minden művét ez tartja egyben.

Önéletrajzi írásaiban így vall a hitéről: „Ha eltűnődsz a csendben, elmerengsz a létedben (…), ott megtalálod az igazi valót. Ez az utazás nehézségeken át vezet, de ha engeded magad Isten által szeretni, ha hagyod, hogy ő formáljon és kiégesse a salakot, a rosszat, a zavartságot – megszületik benned a fény, az a tiszta fény, ami a béke és a szeretet.”

Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, pánikra semmi ok, mindannyiunkat egyben tart a hit.

Pető Hunor