Az aradi vértanúk emléknapján Történelmünk rovatunkban a Katona Tamás által szerkesztett Az aradi vértanúk című, 2001-ben Budapesten a Neumann Kht. kiadásában megjelent könyvből közöljük Ernst Karl, a magyarországi osztrák hadsereg tábori törzshadbíróságának vezetője, az aradi vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírája által gróf Vécsey Károly vádlottról szóló előterjesztését, valamint a per tizenkét vádlottjának ítéletét. A periratban csupán vezetéknevek szerepelnek, zárójelben kiegészítettük a neveket.
A tárgyalásvezetői előterjesztés
Gróf Vécsey Károly, aki Pesten, Magyarországon született, negyvenkét éves, katolikus vallású, nős, gyermektelen, 1820-ban lépett be hadapródként a Toscana dragonyosokhoz, és legutóbb a 2. Hannoveri király huszárezred első őrnagyaként szolgált, császári királyi kamarás, és a hadicikkekre felesküdött.
Mivel vádlott úr a császári királyi zászlókat elhagyta, a magyar lázadáshoz csatlakozott, és a lázadó hadseregben egészen a legutóbbi időkig, mégpedig mint tábornok és az V. hadtest parancsnoka szolgált, ellene a többi, azelőtt a császári királyi hadsereg állományába tartozó felkelő tiszthez hasonlóan az augusztus 25-i magas hadsereg-főparancsnoksági parancs értelmében hadbírósági vizsgálat indult.
A vádlott úr ügyében tartott sommás kihallgatásból kiviláglik, hogy a rác mozgalom kitörésekor ő viselte az ezredparancsnokságot, mert Kiss (Ernő) ezredes urat a bánsági főhadparancsnokság egy csapatosztállyal – amelyhez különben az ő ezrede is tartozott – ennek a mozgalomnak elfojtására kirendelte. Vádlott úr ezután a rácok és a velük szövetséges szerbek elleni valamennyi csatában részt vett, és saját bevallása szerint a magyar hadügyminisztérium őt múlt év október hónapjában gyors egymásutánban alezredessé, majd ezredessé, végül múlt év december 15-én tábornokká léptette elő, és egy hadtest parancsnokságával bízta meg.
Még decemberben a magyar hadügyminisztérium parancsára vádlott úr egy hadmozdulatot végzett Szegeden át Törökszentmiklósra, hogy – mint ezt az idevonatkozó hadügyminisztériumi parancs megszövegezte – az előnyomuló (Josip) Jellačić- és Nugent (von Westmeath)-hadtesttel szembeszálljon.
A vádlott úr Dembiński (Henryk) főparancsnoksága alatt részt vett a Szolnok elleni támadásban, utána Arad körülzárolását, és áprilistól fogva Temesvár várának ostromát vezette, míg csak a várat ez év augusztusában fel nem mentette az osztrák hadsereg. Ezután Bem (József) Erdélybe való visszavonulását fedezte, és végül Bem által megosztott hadtestének maradványaival Nagyváradra ment, megadta magát az oroszoknak, és végül beszállították az aradi várba.
Ez a rövid tényállás tagadhatatlanul bizonyítja, hogy vádlott úr az osztrák uralkodóház elleni lázadáshoz kezdet kezdetén csatlakozott, a forradalmi párt céljaival és nézeteivel egyetértett, és amennyire csak módjában volt, megtette a magáét, hogy Magyarország elszakadása az osztrák monarchiától és a legfelsőbb uralkodóház trónfosztása megvalósuljon.
A vádlott úr fenti mértékű részességét különösképp bizonyítják iratai és levelezése, úgymint részvételét februárban a Szolnok elleni támadásban, Arad vára körülzárolásának megkezdését, majd Temesvár vára ostromának vezetését.
A vádlott úr tehát alapos joggal vádolható a felségsértés bűntettével.
Idevonatkozóan a tényállást a lázadásnak a Magyarországra benyomult császári királyi osztrák hadsereg által történt ismeretes leverése, valamint Magyarországnak az osztrák államkötelékből való kiszakadására és az uralkodóház trónfosztására vonatkozó, közhírré tett, az év április 14-i debreceni országgyűlési határozat általánosságban, a jegyzékben (…) szereplő iratok és levelek, valamint két pecsét a korona nélküli magyar címerrel, „V. hadtestparancsnokság Gróf Vécsey tábornok” felirattal különösen igazolják.
A fenti iratok közt van: Mészáros (Lázár) hadügyminiszternek a vádlotthoz intézett parancsa, hogy állását hagyja el és vonuljon Szegedre; Jelentés a szolnoki csatáról; Kossuth (Lajos) március 7-i levele a szolnoki csata kimeneteléről; A Bemmel való levelezésből az utóbbi parancsa az Aradról Temesvár ostromára indulásról; Vázlat Temesvár ostromáról; Vádlott úr kinevezése a tartalék parancsnokává; Arad várának kapitulációja és az előzetes megbeszélések; Aulich (Lajos) hadügyminiszter parancsa, hogy a temesvári ostromlövegeket Damjanichnak kell átadni.
A vádlott beismeri, belátja, hogy tévedett, azt sem tagadja, hogy harcolt a császári királyi csapatok ellen, de nagyon is katona volt, és ha már erre a végzetes útra lépett, nem fordulhatott vissza; az osztrákoknak a magyarok elleni háborúját mindig mint egy párt háborúját tüntették fel előttük, ők nem is tudták, mihez tartsák magukat, és ezért azt hitte, akkor jár el leghelyesebben, ha engedelmeskedik a magyar minisztérium parancsainak, mert a minisztérium az október 3-i nyilatkozat után is kapott legfelsőbb elhatározásokat.
A vádlott úrnak ez a védekezése teljességgel elfogadhatatlan, még ha azt állítja is, hogy az április 14-i debreceni határozatokat (a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztása – szerk. megj.) sohasem helyeselte, és a felségsértés terhére rótt bűntette jogszerűleg rábizonyosodott. (…)
A vádlott úr esetében súlyosbító körülmény – bár tagadja, hogy megkapta a bánsági főhadparancsnokság 1848. október 13-án kelt 16/K. R. számú, az október 3-i legfelsőbb nyilatkozat alkalmából kiadott és a Hannover huszárezrednek megküldött felszólítását, hogy esküjéhez és kötelességéhez híven vonuljon az ezreddel Temesvárra –, elismeri, hogy a temesvári helyőrség tisztjeinek az uralkodó iránti hűség megőrzéséről szóló határozata tudomására jutott, és ez a magyar hadügyminisztérium törvényességével és tulajdon helyzetével kapcsolatban gyanakvást támasztott benne, és ezért egy tiszti gyűlésen azt határozták, hogy két törzstisztet Bécsbe küldenek őfelségéhez magatartásukra vonatkozó parancsokat kérni, de ezt a magyar hadügyminisztérium semmitmondó ürügyekre hivatkozva nem engedélyezte.
A minisztériumnak ez az eljárása alkalmas lett volna arra, hogy a vádlott úr gyanakvásában megerősödve felismerje, hogy a temesvári helyőrség tisztjeinek eljárása az, amit a becsület, kötelesség és eskü minden tiszt számára előír.
De ezektől az eseményektől eltekintve, később is, mégpedig január hónapban, tehát akkor, amikor a császári királyi csapatoknak magyar csapatok által Schwechatnál történt megtámadása és a Magyarországra benyomuló osztrák hadsereg elleni, a magyar Honvédelmi Bizottmány elrendelte fegyveres ellenállás következtében, Buda és Pest elfoglalása és a Honvédelmi Bizottmány és országgyűlés Debrecenbe menekülése után a lázadás félreérthetetlen formában nyilatkozott meg, és minden illúziónak és tévedésnek el kellett tűnnie, elszalasztotta a kedvező alkalmat, hogy kilépjen a magyar hadsereg soraiból. A vádlott úr maga is beismeri, hogy a magyar hadügyminisztérium Nádosy (Sándor) ezredes urat küldte a déli hadsereghez, a Bánságba, annak a parancsnak az átadására, hogy mindazok a tisztek, akik kilépni szándékoznak, január 21-ig megtehetik, de ez után az időpont után bírósági felelősségre vonás nélkül senkit sem szabad elbocsátani. A vádlott úr önnön vallomása szerint hatvanöt tiszt élt is ezzel a lehetőséggel, ő azonban maradt. Ő, aki egy magas állású, az uralkodó különös kegyét és bizalmát élvező katona fia (gróf Vécsey Ágoston lovassági tábornok – szerk. megj.). Ez a fiú lázadó hadtestével megtámadni és ostromolni merészelt egy várat, amely magát semlegesnek nyilvánította, amelynek helyőrsége kinyilatkoztatta, hogy a várat életével és vérével megtartja az uralkodónak.
Temesvár romjai, a helyőrség és a lakosság hosszasan tűrt szenvedései és nélkülözései, a legénység veszteségei és oly sok derék tiszt halála bizonyítják, milyen erőfeszítéssel iparkodott a vádlott ezt a védőbástyát is kiragadni a császári királyi hadsereg kezéből. Ezzel gyalázatot szerzett magának, kivívta az osztrák hadsereg megvetését, és e miatt az eljárása miatt bűne még súlyosabb, mint a többieké, akiknek sorsában osztozik, enyhítő körülményül pedig csak az az egy dolog hozható fel, hogy nem élt az alkalommal, hogy a lázadó Bemmel és bűntársaival elmeneküljön – bár ekkor sem uralkodójának, hanem az oroszoknak adta meg magát –, és Bemtől való elszakadásával megakadályozta ez utóbbinak tervezett további, haszontalan ellenállását.
Mindezt tekintetbe véve az én alázatos büntetési javaslatom a következő: vádlott úr felségsértés bűntett miatt őrnagyi rangjának és kamarási méltóságának, továbbá bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett kötél általi halállal büntetendő.
Arad vára, 1849. szeptember 21.
Ernst törzshadbíró
