– Hogyan kezdődött?
– Belülről. Azt, amit elkezdtem Kőröspatakon, belülről kezdtem el építeni. Itt a cigányság egyenlő arányban él a magyarokkal, bár persze itt mindenki magyar – tehát magyar anyanyelvű. Vallási szempontból is majdnem mind katolikusok a cigányok. A neveik is magyar nevek. Úgy hívják őket: Hunor, Magor, Attila..., és együtt járunk a katolikus templomba. Nagyon érdekes dolog az, hogy mitől magyar valaki és mitől cigány?

– Vajon mitől?
– A nyelv és a vallás összetart minket. Azon felül pedig vannak a közösségi szokások, van egyfajta elkülönülés ezen belül. Van a „cigányhegy”, ahol a cigányság él többnyire, és van a falu – itt is vannak házak, amiket ők vettek meg. Amikor először a gyerekeimet elvittem szánkózni, mentem, amerre gondoltam. Volt ez a hegy, ahol a gyerekek nagyon vidáman szánkóztak és az én gyerekeimet is befogadták, együtt játszottak. Mire hazaértem, az akkori segítségem, aki itt dolgozott nálam, mondta, hogy hát nem jó helyre mentem szánkózni, mert az a „cigányhegy”.

– Ezt megértette?
– Én megértettem, hogy ennek mi az oka, és a magam módján el is fogadtam. De ebben a helyzetben nem akartam maradni. Hanem azt akartam, hogy kilépjek ebből, és úgy cselekedjek, ahogy én gondolom.

– Nem lehetett könnyű…
– Amikor valaki egy közösségben él, és megszokja azt, hogy vannak szabályok, akkor utána nagyon formabontó kell hogy legyen, és öntörvényű. Saját magának kell felfedeznie a dolgokat, hogy ebből ki tudjon lépni. Én nem tudok senkit elítélni, aki ebben benne van, hiszen én is benne voltam nagyon sok ideig. Ez egy félelem: egymástól való félelem, ami a cigányságtól és a magyarságtól is jön. Sztereotípiák, amikkel az emberek együtt élnek. Ennek közösségmegtartó ereje is van, mert a magyar közösséget magyarabbá, a cigány közösséget cigányabbá teszi. Sokkal jobban összetart ez a két kör – ne felejtsük el, hogy Romániában élünk, és itt a magyar is kisebbség, aki cigány, az meg duplán kisebbségi. Ezek mind olyan elemek, amiket az emberek tudnak, el is fogadnak, viszont a mi történetünk – ennek a projektnek a története nagyon egyéni.

– Hogyan született az ötlet?
– Igazából a Máltai Szeretetszolgálat részéről történt egy felkérés. A Máltai Lovagrendtől jött gróf Francz Salm cigány nagykövet azért, hogy feltérképezze ezt a helyet, itt, a környéken és az Őrkőn elsősorban. Engem kértek fel arra, hogy tartsak velük. Itt kezdődött. Szembesültem egy nagyon érdekes dologgal ott fent: gyönyörű volt egyrészt, az egész helynek van egy romantikája, ezek a sikátorok, az érdekesen kialakított „házak” – házaknak nevezzük, de nagyon sok volt közöttük, ami inkább tákolmány. Hihetetlen leleményesek. Hideg volt, jég, csúszott minden. Volt valami, ami egyszerűen elbűvölt: ez az élni akarás, anyagiak nélkül. A sok gyerek ugrál, mindent együtt csinálnak – ez hatott rám nagyon erőteljesen. Meg azok a gyerekek, akik ott mezítláb rohangáltak körülöttünk. Olyan energiájuk volt, és olyan élet volt bennük, amit én még nem láttam gyerekben. Engem ez nagyon elbűvölt – megérintett inkább, hogy így mondjam. Aztán hazajöttünk – nagy lakás, kandalló, tűz… –, és egy kicsit magamba néztem, hogy is van ez most akkor? Ebben a hidegben, ebben a télben, ennyi jókedv és ennyi mezítlábas gyerek… hogy lehet? Akkor mondtam, hogy ha ezek lovastornászok lehetnének, akkor hihetetlen tehetségek lennének.

– Miért pont lovastornászok?
– Azért, mert én is az voltam gyerekkoromban. Lovas gyerekként nőttem fel, ez engem nagyon meghatározott. Közel hozott a természethez is. Egy kicsit motivált abban, hogy a döntéseimben erőteljesebb legyek – mármint a lóval való foglalkozás azt jelenti, hogy a lovat vezetni kell. Tehát mentálisan nagyon meg kell erősödni, másképp ezt a sportot nem tudod űzni. Két nap múlva felhívtak a Máltai Szeretetszolgálattól, hogy nem akarom-e megpróbálni ezt az egészet? Igazából akkor ezt nem akartam, őszintén szólva. Könnyebb volt azt mondani, hogy nem. Utána még egyszer megkérdezték, és azt mondtam, hogy félek. Nem szeretek félni, mindenki fél, de én szeretném legyőzni ezt az érzést. Az akadályugratásban is ez van: le kell győzni minden félelmedet. Ez egy régi beidegződés, majd azt mondtam, hogy jó, megpróbálom.

– Mi volt az első lépés a megvalósításban?
– Egy lovam volt, ami erre alkalmas volt. Azzal 142 gyereket mértünk fel a helyi iskolaudvaron. Ebben segített nekem a sporttanárnő, aki az iskola igazgatója is, Vancea Eszter. Egy kitűnő asszony, megértette, mit szeretnék, és segített. Kiválasztottuk a legügyesebb 24 gyereket. Mind cigány volt. Nem azért, mert mi cigányokat akartunk, hanem azért, mert azok voltak a leg­ügyesebbek. Ebből tartottuk a második válogatást, amiből 12 gyereket volt szabad választanom, a program ennyit engedélyezett. A 24 gyereket idehívtuk, padokon futottak, másztak, sorba állítottuk őket. Tudták, hogy 12-t fogunk kiválasztani, az nagyon kemény volt. Azt a 12 első gyereket bevettük, és elkezdtük velük a munkát. Az iskolában tartottam szülői értekezletet az igazgató segítségével. Elmondtam, hogy gratulálok nekik, mert nagyon tehetséges gyerekeik vannak. Ez nem egy kisegítőprogram, hanem egy tehetségprogram. A szülők tudták, hogy igazat mondok, nem lehet őket becsapni. Az emberek érzik az ilyesmit. És én tényleg erre gondoltam, hogy ilyen ügyes gyerekeket még nem láttam soha. Megegyeztünk, hogy akkor ide fognak járni, bár ekkor a bizalom madara még nem született meg. A bizalom az egy madár, az megszületik, utána meg nem szabad hagyni, hogy elrepüljön. Egy 17 éves lovaslány, Ferencz Anna Kata biztatott, hogy Anna, ezt meg lehet csinálni! A lovasedző, Ambrus Szabolcs is felzárkózott mellénk, Barabás Adéllal együtt. Így kezdtük. Akkoriban a faluból nem akart tudni sem erről senki, hogy én ezzel foglalkozom, hogy ez van. Nem voltam nagyon népszerű, nem nézték ezt jó szemmel.

– Hogyan küzdött meg a negatív véleményekkel?
– Ezen túl kellett jutni. A szülőkkel úgy született meg a bizalom, hogy kitaláltam egy előadást. Miért lopták el a cigányok a székely gazda lovát? címet kapta. Ez egy játék volt pónilóval meg egy nagy lóval. Valahogy kipattant belőlem a forgatókönyv: Jönnek a pónilovakkal, bemutatják, milyen ügyesek. Kis szekérrel jönnek, áll egy ló kikötve, ellopják, eldugják, majd jön a székely gazda kétségbeesve… Az átváltozásról szól. A történetben azért lopják el a lovat, mert lovagolni akarnak, de visszaadják a végén. Sikeres volt, mindenki szerette. Ez hét évvel ezelőtt volt, ezzel falunapokra is mentünk utána. A lényeg az, hogy meg kellett mutatni, hogy itt valami elkezdődött. A polgármester rendes volt, bár úgy érzem, neki annyira nem tetszett.

– Hogyan született meg a „bizalom madara”?
– Napközben voltak az edzések, feljött a polgármester, megnézte, majd mondta, hogy mindenben segít. Úgy, hogy eredetileg nem tetszett neki az ötlet. Ahogyan senkinek sem. És akkor megértettem a dolgokat: ezt csak így lehet, belülről, szép lassan. Ezek voltak azok a lépcsőfokok, amiken végig kellett mennünk, hogy eljussunk a bizalomig. Azt hittük, megszületett a madár, de aztán történt valami, amitől már azt hittem, elrepült. Elvittük a gyerekeket külföldre. Egy busszal mentek Rómába, pápai látogatás volt. Ezt a Máltai Szeretetszolgálat és a Kálnoky Alapítvány finanszírozta. Szegény szülők halálra voltak rémülve. Egyikük elkezdte, hogy „elloptuk” a gyerekeket. Soha nem voltak falun kívül. Én repülővel mentem a férjemmel, mi hamarabb visszaértünk. A tanárnő, aki a gyerekekkel utazott, nem tudta minden pillanatban felvenni a telefont. Rémhírek terjengtek, a szülők borzalmasan aggódtak. Elmentek a rendőrségre is. Látták, hogy visszajöttem, de a gyermekeik még nem. Mondták, hogy „ugye, nem is volt velük?” De végül megérkeztek ők is, nagyon boldog volt mindenki, sírtak, kacagtak. Akkor megértették, hogy a bizalom tényleg arról szól, hogy bízz a másikban. Ennyi. Én nem idealizálom ezt a programot, egyszerűen az történt velem, hogy csomó mindent megtanultam. A cigányok érzelmi habitusa sokkal gazdagabb.

– Mit ért az alatt, hogy gazdagabb?
– Mi egy csomó mindent elfelejtettünk. Ők meg tudnak ölelni akkor is, ha nem ismernek, mi pedig akkor sem, ha már ismerjük a másikat, sőt… Ez az erejük, összetartásuk – a lényeges dolgok nem a materiális javakban vannak. Ez nem azt jelenti, hogy mi agyondédelgetjük őket, szigorúságban neveljük őket, de szeretik ezt.

– Csak lovastornával foglalkoznak?
– Bővítettük: van rajz, festés, nagyon tehetségesek ebben. Megpróbálkoztunk a zenével, a hegedűvel, gitárral – itt megbuktunk, ezeket kivettük. Az énekkel félig-meddig buktunk, a tánccal is próbálkoztunk, ott van tehetség bőven. Van kézműves program – nemezelés, varrás –, ahol az a lényeg, hogy együtt legyünk. Úszni is beírattam őket. A legjobb úszócsapat is a mi gyerekeink lettek, nagyon jól úsznak már. A lovastorna nagyon megy, van két országos bajnokunk. Mindenkit lesepernek a palettán: Sánta Dénes és Rúzsa Magor. Minden évben ők a bajnokok. Ambrus Szabolcs az edző.

– Mi a helyzet a gyerekek tanulmányaival?
– Az, hogy továbbtanuljanak a 8. osztály után, és átmenjenek a falusi iskolából a városiba, nem volt jó nekik, nem kaptak szeretetet. A Máltai Szeretetszolgálattól lehetőséget kaptunk, hogy tanárokat fogadjunk fel délutáni oktatásban. Ezáltal az eredményeik nagyon feljavultak. Az iskolában hihetetlen javulás volt. Ez is egy sikerünk. Ezelőtt két évvel megalapítottuk a lovas szakosztályt. Oda el tudtuk vinni azokat, akik tovább akartak tanulni. Oda önbizalommal mennek, legalább 10. osztályig elvégzik. Ezután is tovább tudnak tanulni, ha akarnak, viszont ló mellett maradnak. Tehát egy kiskaput nyitottunk számukra a továbbtanuláshoz. A lovas osztály nagyon népszerű, Amerikából is iratkoztak be. Magyarok, akik Amerikában éltek, de visszaköltöztek, és ezt az osztályt választották. Vegyes osztály, nincs megkülönböztetés, a ló összetart és helyretesz. Nincs az, hogy cigány vagy magyar, ki honnan jött. Van a ló, és van az, hogy valaki szorgalmas és sokat gyakorol. Az jó eredményeket ér el, és azt a többiek tisztelik. A példakép a két bajnokunk. Ambrus Szabolcs edző hihetetlen munkát végzett. Olyannyira kiképezte mindenre őket, hogy most ők tanítják a kisebbeket. Ők tartják az edzéseket, Szabolcs mellett.

– Mintha egy csoda történt volna.
– Csodák úgy történnek, hogy egy kevés valami van, és annak kell örvendeni. Mindennek a lényege a szeretet, aminek mindent le kell győznie, meg a tudás és elfogadás. Nem akarom idealizálni a programunkat, nyilván vannak nehézségek, emberek, akik elmennek, de az alapok maradtak. Erzsike főz, takarít, rendezi a gyereket a kezdetektől fogva. Vannak alapemberek, akik nélkül ezeket nem tudnám elképzelni. És a máltais fiatalok. A kirándulások nagyon fontosak, az együttlétek – egyszerűen csak együtt lenni. Megfizettem az érzelmi árat, de másképp ezt úgysem lehet. Elindultak a jó dolgok, a falu látta ezt. Az új generáció sokkal elfogadóbb lesz.

Orsós Bianka
(A szerző a budapesti Mathias Corvinus Collegium Média Iskolájának hallgatója)