Arról a padról kellett felvételt készítenem, melyet eltüntettek, vagyis annak hiányáról. Volt pad, nincs pad a belvárosi református templom előtti buszmegállónál.
Egy cikkhez illusztráció, mert eddig csak szóbeli zsörtölődés volt, most az írás kelti fel a figyelmet. Alig jelenik meg a szöveg a helyi lapban a pad szükségességéről, néhány nap s minden a helyén. Mondom is, mekkora hatalma van még mindig az írott sajtónak. Minél jobban csökken a példányszám, annál erőteljesebben hat, alig szólal meg, s máris hiányt pótol.
Pont három ember kényelmesen elterpeszkedhet rajta. Aldo Nikolaj Hárman a padon darabját juttatja eszembe. Annak díszletét. Szentgyörgyön is játszották 1999-ben Kőmíves Mihály, Botka László, Fülöp Klára előadásában, Balogh András rendezésében a tragikomédiaként meghatározott darabot. Sok kesernyés humorral az idős kor mindenféle kiszolgáltatottságáról, a kitaszítottság érzésével, az elvágyódásról beszélgetve. Csak azért mondom, nehogy eszébe jusson valakinek a Hárman a padont ezen a padon játszani, mert ha valamelyik szereplő arra vetemedne, hogy kinyújtsa a lábát, ha tragédia nem is lesz belőle, de csúcsforgalomban elég komikusan akasztgatná el a járókelőket, hiszen lába pont a szegélykőig nyúlna. Ha meg hátrább tolnák a padot, az a református egyház vagyonából szeletelne ki egy darabot, mintha nem vettek volna el még tőlük eleget, s lenne abból újabb tragikomédia...
Másik hiánypótló fotós megrendelésem még a kilencvenes évek elejére esik, amikor még a magyar feliratos táblák vörössel (vagy kinek milyen színű kotyvaléka akadt) való lefestése volt divat. Ez egy folytatásos színjáték volt abban az időben, s akkor pont a Kovászna város feliratot találta el a máig ismeretlen tettes. Gyors riasztás, hogy csak egy kép és néhány sor az esetről. A helyszínen azonban már sem lefestett, sem üres tábla. Maradt annak hiánya a kovásznai blokkok hátterével.
Legkedvesebb hiánypótló fotós élményem egy másfél-kétmillió éves masztodon agyarához kapcsolódik. Mikor sürgősen, lehetőleg perceken belül a kőröspataki bányánál kellett volna fényképezni, mert fenyeget a bányavíz, az eső, a földrengés, a bányaomlás... Mint aki minden pánikot keltő előrejelzést elhisz, nyomban talpra állok, szolgálatkészen. Öcsi bácsi – a Háromszék napilap gépkocsivezetője, mindenki így szólította, s a szerkesztőség legismertebb munkatársa volt, hiszen évtizedek óta minden esemény tanúja – teljes nyugalommal azt válaszolja, hogy ha ez az állat kétmillió évig tudott várni, még kibír egy fél órát, mert nekem most éppen egy apró elintéznivalóm van.
S pillanatnyi bosszúságom után meggyőződtem, mennyire igaza volt, mert addigra több fény is lett, az agyar is megvárt, s a fénykép is fényesre sikerült. Ezúttal a hiány elmaradt. Nem lepte be időnap előtt a bányalé.
