Az 1848. október 16–18-án Agyagfalván tartott Székely Nemzeti Gyűlés évfordulójához közeledve Történelmünk rovatunkban három részletben közlünk részleteket Egyed Ákos történész professzornak a Honismeret folyóirat 1999. évi (27. évfolyam) első számában megjelent Az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés című tanulmányából.
A történeti Erdély magyarságának mintegy felét kitevő székelység 1848 tavaszán lelkesedéssel kapcsolódott be a magyar forradalomba. Elfogadta a pesti március 15-i tizenkét pontot, amelyhez hozzáfűzte a maga sajátos kívánságait. Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy 1848 márciusának végén, s áprilisban, májusban megannyi mozgalom központja volt: éltették a 12 pontot, Petőfi Nemzeti dalát szavalták s közben a politikusok mindenhol arról tanácskoztak, hogy miképpen lehet megvalósítani békés eszközökkel a magyar nemzet kívánságait, köztük Erdély és Magyarország újraegyesítését, Magyarország függetlenségének növelését, a jobbágyrendszer megszüntetését.
A székelység szerette volna elérni a terhes határőri rendszer és a jobbágyviszonyok azonnali eltörlését, az emberek törvény előtti egyenlőségét s a közteherviselés késedelem nélküli megvalósítását. Ehelyett azonban az erdélyi magyar politikusok türelmet kértek, hogy a felmerült kérdésekre a Kolozsvárra május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés hozhasson megfelelő törvényes döntéseket. Valóban Erdély országgyűlése, amelyen természetesen ott voltak a székelység képviselői is, megszavazta Erdély és Magyarország unióját, eltörölte a jobbágyviszonyokat, törvényt hozott az egyének szabadságjogainak kiterjesztéséről minden állampolgárra, függetlenül nemzetiségétől, vallásától, társadalmi helyzetétől. A székelység sajátos kérdéseire azonban nem sikerült megoldást találni: nem szűnt meg az a határőrrendszer, amelyet az idegen osztrák uralom erőszakkal hozott létre 1764-ben, s amelynek születéséhez a madéfalvi veszedelemnek nevezett tömeges székelygyilkosság emléke tapadt. (…)
A kolozsvári országgyűlés azért nem sietett feloszlatni a székely határőrséget, mert a képviselők többsége úgy vélte, hogy a székelység katonai erejére szükség lehet, ha a belbékét nemzetiségi villongások és mozgalmak fenyegetik. A régi szabadságjogokat pedig azért nem állíthatták vissza, mert a korábbi rendi-feudális jogok helyett a mindenkire kiterjesztendő polgári egyenlőség elvén nyugvó jogokat kellett megvalósítani. Ezt a jogkiterjesztést követelte ugyanis a történelmi fejlődés, amint azt a nyugati polgári országok helyzete is mutatta.
Az unió erdélyi országgyűlésen történt elfogadása reményeket ébresztett a helyzet orvoslására. Ausztria azonban csak ideiglenesen nyugodott bele Magyarország függetlenségébe és megerősödésébe, s mihelyt sikerült az olaszok szabadságharcát levernie, Magyarország ellen fordult. 1848. szeptember 11-én Jellasics horvát hadvezér Bécs jóváhagyásával, sőt, bíztatására fegyveresen támadt Magyarországra, Erdélyben pedig Puchner tábornok, a császári katonaság főparancsnoka s a vele szövetkezett román és szász népfelkelő alakulatok kezdték meg a magyarok lefegyverzését s a Székelyföld fegyveres erőkkel való bekerítését. A székelység az egész magyarsággal együtt válaszút elé került: vagy elfogadja Puchner tábornok teljes meghódolást követelő parancsát, vagy vállalja a szabadságharcot. A székelység vállalta a szabadságharcot. (…)
A békésen kezdődött magyar forradalom ily módon a magyarság legnagyobb szabadságharcává alakult át. A szabadság védelmébe, az összmagyar szabadságharcba a székelység is erőteljesen bekapcsolódott. Erről tanúskodik az Agyagfalván 1848 októberében megtartott Székely Nemzeti Gyűlés története is.
Berzenczey László összehívja a székely nagygyűlést
Nemzeti gyűlés tartásának a gondolata már tavasszal felvetődött a székelység körében, de akkor elmaradt. Azonban ősszel, polgárháborús hangulat kialakulása után a tanácskozásra valamilyen formában és valahol feltétlen sort kellett keríteni. A székelységnek ugyanis sorsdöntő kérdésekben kellett állást foglalnia, meg kellett határozniuk saját helyüket a magyar forradalom és a kibontakozóban levő osztrák ellenforradalom viszonyában; el kellett határozniuk részvételüket a magyar szabadságharcban s különösen az erdélyi magyarság önvédelmi harcában; kifejezésre kellett juttatniuk az erdélyi társnépek iránti békés szándékukat.
A székelyek nagygyűlését végül is 1848 őszén nem a kormány, még csak nem is valamelyik szék, hanem Marosszék egyik országgyűlési képviselője, Berzenczey László kormánybiztos hívta össze, ami az adott körülmények közt bátor tett volt. (…)
A székelyekhez intézett szeptember végi felhívásában röviden az áll, hogy „ellenségeink készülnek” a magyarok ellen, ezért „nem várva tovább nyakunkra nőni a veszélyt” össze kell gyűlni Agyagfalvára október 15-re, hogy a teendőkről maga a székelység tanácskozzon és határozzon. Berzenczey felhívása három pontban jelölte ki a nemzeti gyűlés célját: egy három személyből álló ideiglenes székely kormány alakítása, mely a magyar minisztérium fennhatósága alatt a Székelyföld polgári és katonai ügyeit intézi; egy székely nemzeti katonai tábor szervezése, valamint a székely nemzet régi szabadságának visszaszerzéséről való tanácskozás. A felhívás szerint minden fegyverfogható székely férfi 50 éves korig, beleértve a katonai alakulatokat s tiszteket, polgári tisztségviselőket, köteles a helyszínen valamilyen fegyverrel megjelenni.
Mivel a románok Balázsfalván és Naszódon „nagy számmal összegyűltek ellenünk” –, aki elmarad a közös tanácskozásról, az árulónak tekintendő. A gyűlés elnökének Vay Miklós királyi biztost kérik fel.
Ez a program a székelységet különálló politikai és katonai entitásként szerette volna elfogadtatni, ami tekintettel a Székelyföld döntő mértékben magyar etnikai jellegére, különálló földrajzi fekvésére, önigazgatási hagyományaira – nem tűnt sem fantazmagóriának, sem lehetetlen elképzelésnek, de aminek a megvalósításához a konkrét feltételek hiányoztak. A székelység számára az a pont is vonzó lehetett, amely a régi szabadságjogok visszaszerzésére vonatkozott. Ezt a programpontot Berzenczey a székelység mozgósítására szánta, bár tisztában kellett lennie azzal, hogy a régi jogok hangoztatása mennyire korszerűtlen akkor, amikor már a forradalomban elfogadott magyar törvények a polgári szabadságjogok egyenlőségének elveit írták elő a különböző társadalmi rétegek s nemzetiségek között. Tény viszont, hogy a régi szabadságukra s történelmükre rátarti székelység hatalmas lelkesedéssel fogadta a felhívást, és megkezdődtek az előkészületek, hogy a jelzett időben és helyen minél nagyobb számban megjelenhessenek.
Ugyanakkor Erdély szabadelvű magyar politikusainak a többsége s a Kolozsvárt működő főkormányszék, a Gubernium, valamint Vay, a magyar kormány képviselője megdöbbenését fejezte ki, s már a hír vételekor a betiltásáról kezdtek gondoskodni. A kormányszék elnöke, gróf Mikó Imre azt javasolta Batthyány miniszterelnöknek, hogy ne engedélyezzék a székely nagygyűlés megtartását, maga pedig személyesen sietett találkozni Berzenczeyvel, hogy rávegye felhívásának visszavonására. A kormányszék s maga Mikó nem valamiféle székely szeparatizmus látszata miatt mondott ellent, hanem azért, mert úgy vélte, egy ilyen esemény tovább növelné a nemzetek közötti feszültséget, s Berzenczeynek különben sincsen jogkörében nemzeti gyűlés összehívása. (…) A tiltó rendelkezés írásban tulajdonképpen el sem juthatott a rendeltetési helyére, mert Kolozsvárt nagyszámú nép hatolt be a Gubernium épületébe, a rendeletet lefoglalta, s ez a főkormányt meghátrálásra kényszerítette.
Puchner tábornok is megtiltotta a székely határőrezrednek, hogy részt vegyenek az agyagfalvi gyűlésen, de a határőri alakulatokhoz küldött tiltó parancsát Sepsiszentgyörgyön a forradalmárok a kolozsvárihoz hasonló módon lefoglalták és megsemmisítették, amiről Sombori ezredes sietett értesíteni a főhadparancsnokot.
Közben Mikó Imre és Berzenczey marosvásárhelyi tárgyalásain mindkét fél számára elfogadható egyezség született.
Egyrészt Mikó engedett, amikor beleegyezett a székely nemzeti gyűlés összehívásába, azzal a határozott feltétellel mégis, hogy Berzenczey hozza nyilvánosságra a székelységnek Erdély más népei iránti békés szándékát. Másrészt Berzenczey feladta korábbi programját és beleegyezett egy jóval reálisabb tárgysorozat elfogadásába. A gyűlés elnökségét átengedte Mikónak, ami által terve törvényes alapot nyert, annál inkább, mivel a főkormányszék is Mikót bízta meg az elnöki teendők ellátásával.
Az agyagfalvi gyűlés új programját a Kolozsvári Híradó október 8-i száma közölte. Eszerint Agyagfalván a székelység 1. hűségét nyilvánítja a király iránt; 2. testvéri kezet ajánl az erdélyi nemzetnek, miközben kijelenti: „Ők senkit megtámadni nem fognak, de a magyar nemzetet és alkotmányt bármely megtámadás ellen védendik” és 3. megteszi a szükséges védelmi intézkedéseket. Ezt a programot nemcsak a székelység mérvadó körei, de kevés kivétellel az egész erdélyi magyarság helyeselte. (…)
Miért esett a választás Agyagfalvára?
A Nagy-Küküllő partján, a Székelyudvarhelytől nem messze fekvő Agyagfalva a székelység lakta területek közepe táján fekszik. A hely megválasztásában mégsem a földrajzi szempont volt a döntő, hanem a történelmi hagyomány. Ugyanis itt (és Székelyudvarhelyt) tartották századokkal korábban a legnevezetesebb székely nemzetgyűléseket, hogy a közügyeket megtárgyalják és törvényeket hozzanak. Különösen nevezetessé vált az 1506-i gyűlés, amikor a székely jogszokásokat összeírták. Ezt a hagyományt eleveníti fel az 1848-i nagygyűlés jegyzőkönyve, amikor arra emlékeztet, hogy a nagy eseményre az agyagfalvi téren „őseink tanácskozó és törvényhozó helyén” került sor.
A gyűlés összetétele és megszervezése
Mikó és Berzenczey megegyezése felgyorsította a székekben az előkészületeket, a nemzetőrségek és a polgári hatóságok szervezték az agyagfalvi utat. Nagy kérdés volt azonban, hogy ott lesznek-e a gyűlés helyszínén a határőrezredek, vagy Puchner tábornok tiltó parancsához igazodnak.
Tanulságos a székely huszárezred parancsnokának, Sombori Sándor ezredesnek Puchnerhez intézett jelentése; eszerint felszólítást kapott a gyűlést előkészítő sepsiszentgyörgyi bizottságtól, hogy október 13-án a huszárezreddel induljon ki az agyagfalvi gyűlésre. Kérdi a főparancsnokot, mitevő legyen. Puchner nem késlekedett a tiltó rendeletet kiadni, de Sepsiszentgyörgyön a forradalmárok lefoglalták a körlevelet. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban szükségesnek tartjuk pontosítani, hogy Puchner felszólításának egyes példányait a postán foglalta le a nép, s Sombori huszár ezredes hivatalába érkezett 1000 példányra pedig az oda behatoló forradalmárok tették rá a kezüket.
Ezért Sombori ezredes arra kéri a tábornokot, engedélyezze, hogy személyesen vezethesse a huszárokat, akik a parancsnokság magatartásától függetlenül máris készen állnak az indulásra. Ugyanilyen felterjesztést küldött Petrichevich Horváth Albert főkirálybíró is Puchnerhez, arra kérve a főparancsnokot, egyezzen bele abba, hogy a már törvényessé vált agyagfalvi gyűlésbe a székely határőrök is elmehessenek, annál inkább, mivel Berzenczey felhívására „A lelkesedés a legmagasabb fokra hága s nem képzelek erőt, mely azt gátolni, de csak korlátozni e pillanatban képes volna”. Puchner tábornok erre fel kénytelen volt enyhíteni korábbi tiltó rendeletét. Sombori ezredes tehát végül is Puchner tábornok beleegyezésével jelent meg a gyűlésen, s ez a függősége kihat majd a magatartására, amikor pár nap múlva az agyagfalvi sereget Puchner császári hadereje ellen kell vezetnie.
Végül is az ezredparancsnokok Háromszéken és Csíkszéken is kénytelenek voltak engedni a társadalmi közakaratnak, s maguk vezették alakulataikat Agyagfalvára; így nem hiányzott a képzett katonai erő. Október 13-án elindult a székely székek népe is: Csíkból és Háromszékről mintegy 15–15 ezer, Udvarhelyszékről 20–25 ezer, Marosszékről 2–3 ezer fő, Aranyosszékről népes küldöttség, így mintegy 60 000 ember vehetett részt ezen a történelmi nevezetességű eseményen. (…)
Ott voltak a székek vezetői is. Háromszékről Berde Mózes és Demeter József kormánybiztosok, Csíkból Mikó Mihály kormánybiztos, Udvarhelyszékről az ugyancsak kormánybiztosi szerepet kapott ifj. Bethlen János, mindhárman nagy népszerűségnek örvendő szabadelvű politikusok. Berde és Mikó Mihály a határőri rend felszabadításáért már március óta küzdött, ifj. Bethlen János pedig nemcsak a szabadelvű nemesség, de a székely jobbágyság bizalmát is élvezte, mert következetesen kiállt érdekeik védelméért. Aranyosszék küldöttei között Zeyk József kormánybiztos nevét említjük meg. Végül ne feledjük, hogy nagy számban gyűltek össze Agyagfalván nemesi családok is; Beszterce s Kőhalom szász küldöttei is jelen voltak. Marosszék kisebb létszámú képviseletét az a körülmény okozta, hogy Urban alezredes, a második román határőrezreddel már megszállta a közeli Szászrégent s már Marosvásárhelyt fenyegette. Erdély távolabbi részeiből pedig azért nem mehettek tömegesen Agyagfalvára, mert az odavezető utakat több helyen elzárták a román felkelő alakulatok. (…)
Ez már nem egyszerű parasztmozgalom volt, amikor volt jobbágyok földesúri lakokat dúlnak, hanem a polgárháborúra jellemző etnikai konfliktus. (…)
1848 szeptemberében Urban alezredes, a II. román határőrezred parancsnoka szervezni kezdte a magyar forradalom elleni felkelést, s ilyen értelmű határozatot hozott a szeptemberi balázsfalvi román nagygyűlés is. A román és szász népfelkelés azt a feladatot kapta Puchner tábornoktól, hogy fegyverezzék le a magyar nemzetőrségeket, miközben a császári reguláris fegyveres erő támadásba lendült az erdélyi magyar hatalom ellen. Mindennek során megkezdődött a magyar nemesség, tisztségviselők s papok összeszedése s Naszódra, majd Balázsfalvára való hurcolása, megkínzása s öldöklése is. Az erdélyi magyarság tehát nem véletlenül folyamodott segítségért a székelységhez.
Agyagfalván az események középpontjában valóban a gyűlést szervező Berzenczey állt, akit a csíki származású, de a már általánosan ismert Gál Sándor százados mindenben támogatott. Gál Sándor már a tavasz folyamán bejárta Székelyföldet, hogy a forradalom vívmányainak s a hazának védelmére felhívja a székelység figyelmét. Ők ketten a katonai tábor megalakításának elhatározott tervével érkeztek Agyagfalvára. Köréjük csoportosult a székelyföldi radikális mozgalom, amely Kossuth politikájának elkötelezett híve és követője volt, rá figyelt, sőt, arra bíztatta – akárcsak a magyar országgyűlés néhány radikális képviselője, hogy növelje a hatalmát. (…) A székely radikálisok Berzenczeyt Kossuth személyes székelyföldi képviselőjének tekintették, tehát támogatták is. Kiváló szónoki tehetsége miatt szívesen nevezték „kis Kossuth”-nak, s szerették benne a határozott fellépést. Ennek pedig meghatározó jelentősége a gyűlés határozataiban s szellemének alakulásában nyilvánult meg a következő napokban. Amint Kossuth sem a Magyarországon és Erdélyben élő más népeket, hanem a kamarillát tartotta ellenségének, úgy erdélyi hívei s az agyagfalvi gyűlés sem a románt vagy szászt hibáztatta s nyilvánította a magyar haza ellenségének, hanem a bécsi kamarillát. Kőváry László az erdélyi radikálisok egyik legismertebb alakja Agyagfalván vetette papírra: nem kételkedik, hogy a kamarilla, „melynek vérében van a szabadság megfertőztetése”, s amely egyik népfajt a másik ellen uszította fel, méltó arra, hogy száműzzék. (…)
A vezetőtestület tagja volt Mikó Imre, a Gubernium ideiglenes elnöke, akit a kormánybiztosok, Berde Mózes, ifj. gróf Bethlen János, Keller János, Mikó Mihály, Demeter József, valamint Zeyk József támogattak. A fentiek mellett a haditanács tagjai voltak az ezredparancsnokok és Gál Sándor, Berzenczey katonai tanácsadója, a székelyföldi haderő későbbi parancsnoka. A vezetőtestület összetétele tükrözte az erdélyi forradalomban kezdettől meglevő megoszlást. A Berzenczey és Gál Sándor köré tömörülő radikális forradalmi csoport a vezetőtestületben ugyan kisebbségben volt a Mikó Imre által vezetett mérsékeltekhez viszonyítva, de főként az értelmiség, nemzetőri tisztek, diákok révén a gyűlés tömegeire utóbbinál nagyobb befolyást tudott gyakorolni. Ez a radikális forradalmár csoport rövidesen átveszi a hangulat irányítását.
A vezetőtanács előzetes értekezést tartott Székelyudvarhelyt, október 15-én pedig Bögözben is. Ezeken a tanácskozásokon körvonalazódott az a program, amelyet 16-án terjesztettek a nagygyűlés elé. A székenként és formációként mutatós rendben felálló gyűlésben mindenekelőtt a szervezési kérdéseket oldották meg. Az egyik vezetőségi tag arra kérte a jelenlevőket, hogy a tanácskozó gyűlés is válasszon elnököt, mint tették a régi nagygyűlések.
A főkormányszék jelöltjét, Mikó Imrét, aki nagyon népszerű ember volt, ellenvetés nélkül választotta meg elnöknek a székely nagygyűlés. Mikó helyzete ezzel megszilárdult, de megnőtt a felelőssége is.
Gróf Mikó Imre október 16-án a gyűlést megnyitó beszédében valóban felelőssége tudatában jelölte meg a tanácskozás irányát, amikor felhívta a székelységet a haza és a királyi trón megvédésének a szükségességére oly módon, hogy „a különböző fajú és nyelvű testvér nemzetiségek jogai és alkotmányos szabadság oltalmazásával egyesek elnyomásai is hatályosan megvédessenek”. Aztán a megjelentek hűségesküt tettek a királyra és a magyar alkotmányra; ezt az esküt a határőri alakulatok és tisztjeik is letették.
Folytatása holnapi lapszámunkban
