(részlet)
Stirlitz, a szovjet James Bond
Nekik James Bondjuk, nekünk Stirlitzünk volt. És miként minden becsületes kapitalista polgár, aki időben befizeti az adót, kólát iszik és pattogatott kukoricát rágcsál, tudja, ki az a James Bond, hasonlóképpen a szovjet polgár is tud három alapvető dolgot. Először: soha nincs ok arra, hogy ne igyon az ember. Másodszor: aki reggel pezsgőzik, az arisztokrata vagy hiányzik egy kereke. Harmadszor: ki az a Stirlitz.
1973-ban megjelenik minden idők legnépszerűbb szovjet filmsorozata: A tavasz 77 pillanata. A sorozat kezdési időpontjában pangtak az utcák. A főhős a szovjet titkosszolgálat tisztje, aki a fasiszta rendszer szívéig hatolva SS-Standartenfiihrer lesz, miközben országába létfontosságú üzeneteket küld. Jóképű, értelmes, kiváló humorérzékkel bíró ember, aki barátaihoz ragaszkodik, hazáját szolgálja és minden gondot a titkos ügynökre jellemző leghitelesebb módon old meg. Ő Max Ottó von Stirlitz, azaz Makszim Iszajev (játssza Vjacseszlav Tyihonov).
Most nem is az a fontos, hogy mennyire lenyűgözött bennünket, vagy hogy mekkora tisztelete lett neki köszönhetően a szovjet kémeknek és a filmgyártásnak, mint ahogy az sem, hogy a film minden jelenetét, minden replikáját betéve tudtuk; hanem az, ahogyan ez a filmhős mindennapi életünk része, „közülünk való” lett, ahogyan belakta hétköznapjainkat és a folklórba is bevonult.
A Szovjetunióban soha nem sikerült megértenem, hol végződik a mese és hol kezdődik a valóság, hol végződik a valóság és hol kezdődik a mese. Mi örökké hőseink és ellenségeink körében éltünk. A Szovjetunióban például nem kellett a huszadik század elején születni ahhoz, hogy Lenin kortársa legyen az ember. Mi, a hetvenes évek szülöttei is kortársai voltunk. Mi több, Lenin életünk minden korszakában elkísért: velünk együtt volt unoka, gyerek, testvér, kamasz, nagybáty, nagypapa stb. A szovjet kultúra a legbizarrabb narratívák, a legbizarrabb történelmek egyikét termelte ki. Akár egy regényben, a Szovjetunióban kortársak, egyetlen írásmű részei voltunk mindannyian. Szovjetunió, ez a különös kommunalka, ahol velünk, köznapi szovjetekkel együtt lakott az összes valódi, megírt és filmbéli hős.
De térjünk vissza Stirlitzhez. Tekintve, hogy a 007-es ügynököt mindenki ismeri, és hogy kettejükben oly sok a közös vonás, inkább azt mondom el, miben különböznek. Elsősorban is, eltérően a Bond-történettől, melyről mindenki tudta, „csak” regény, a mi szemünkben Stirlitz és a vele történtek valódiak voltak. Mi kezdetben valóban hittünk ügynökünkben. A film megtörtént dologról szólt. Úgy ültünk ott, mint az első mozizók a film hajnalán, akik ha a vásznon vonat közeledett, félrehajoltak, nehogy elüsse őket. Másodsorban, a szovjet kém, aki, biztosíthatom önöket, legalább annyira jóképű, mint kapitalista párja, nem volt szoknyabolond.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Szovjetunió összes lánya-asszonya, „még az is, aki a szocialista materializmus előtt született”, ne lett volna érte oda, hanem csak azt, hogy ő egyetlen nőnek, feleségének szentelte magát. A haza szolgálatában egy időre magára hagyta ugyan, hűsége azonban csorbíthatatlan. Igaz, kicsit később ez a téma is a szovjet viccben kötött ki. (Stirlitz kódolt táviratot kap a központtól. Megfejti: „Gratulálunk, S. elvt.! Feleségének fia született”. Stirlitz szemét örömében elfutja a könny. Drága teremtés! Tíz éve már, hogy nem látták egymást!)
A szovjet kém vitathatatlanul legnagyobb sikere a viccekben befutott karrier. Stirlitz még ma, annyi idő elteltével is időszerű, az új helyzetekhez remekül alkalmazkodik. Manapság már menedzserek, IT-sek, PR-osok szövegében bukkan fel. Stirlitznek sikerült a történelmi és filmes kontextust meghaladnia, ügyesen saját lábára állt.
A Stirlitz-vicceket mindenki ismeri, és ezek a viccek a legjobbak közül valók. Alapvonásuk az irónia, az önirónia, ilyen téren talán csak a „Jereváni Rádió” tudósításairól szóló viccek vehetik fel velük a versenyt (Azt kérdezi Müller Stirlitztől: Mennyi kétszer kettő? Stirlitz tudja mennyi, mert a központ időben tájékoztatta, de nem tudja: Müller tud-e erről. Ha pedig tud, akkor honnan, ki tájékoztatta? Kaltenbrüner? Ebben az esetben az összes Gimllerrel és Dallcsommal folytatott tárgyalás kompromittálódott.)
A Stirlitz-viccek a szójátékok terén alkottak nagyot. Rendkívül finom, cizellált szövegükkel valódi nyelvi ékszerekké nőtték ki maguk. A szellem vívmányai ezek a viccek, kár, hogy a bennük lévő szójátékokat lefordítani lehetetlen, anélkül pedig varázsuk elsikkad a magyarázatok tömegében.
(László Noémi fordítása)
