Az ország, szerencsére, tagja lett az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, a sztráda azóta sem épült meg, ám az amerikai cég leléphetett jó sok milliárddal. Megtapasztalhattuk: elég néhány kiszuperált (vagy éppen új) repülőt, hajót vásárolni, és az amerikai elnök fogadja Románia első emberét. Azt is láthattuk, egy-egy tetemes szerződés miként billenti jó irányba egyik-másik nagyhatalom döntő szavazatát. Mert így működik, kemény üzleti alapon a híres nyugati demokrácia.

Tizenegy éve szerepel a napirenden Románia csatlakozása a schengeni övezethez, és bár Bulgáriával együtt teljesítették a technikai (határvédelmi) feltételeket, egyes nyugati államok – elsősorban Hollandia – azóta is ellenzik a csatlakozást. Az elterjedt korrupcióra, a felemás jogállamiságra hivatkozva teszik ezt, aminek valójában kevés köze van a szabad áruforgalomhoz, ám elfogadtuk, ez is egy eszköz, amellyel próbálják jobbá tenni demokráciánkat. Valós és látszatintézkedések egész sorával igyekszik Románia azóta is megfelelni az elvárásoknak, ám egészen máig a schengeni csatlakozás alig-alig került közelebb. Most az ukrajnai háború mintha jobb belátásra bírta volna a nyugati nagyhatalmakat, és Románia igazán megfelelő politikát folytató jófiúként elnyerheti jutalmát. Sorra jelezte Németország, Franciaország, hogy támogatják felvételünket – csak Hollandia köti továbbra is az ebet a karóhoz, pedig a semmiből még egy 44 millió eurós üzlet is az ölükbe pottyant, éppen a napokban, a holland miniszterelnök romániai látogatása előtt jelentették be, hogy hazája egyik cége építhet e nem kis összegért két mentőhajót Romániának. Elegendő-e ennyi, hogy megenyhüljön a holland szív? Nem tudni, Mark Rutte igen visszafogottan nyilatkozott: elismerte ugyan, hogy Románia nagyon sok lépést tett a jó irányba az elmúlt években, azonban azt is hozzátette, hogy minden feltételnek teljesülnie kell a csatlakozáshoz,

Miről is szólna Románia schengeni csatlakozása? Az csak az egyik oldala, hogy ezután nyugatra, délre utazva nem kell a határon megállni, útlevelet mutogatni – sokkal jelentősebb a tét az áruszállításnál, ahol eurómilliókat nyernének a cégek (s így az állam és polgárai is) a határon való várakozás és a bürokrácia felszámolásával. Tehát nem csupán imázs, de pénz kérdése is, no meg nagyobb felelősségé.

Az új esélyen felbuzdulva a román politikum egy emberként kezdett harcba a schengeni csatlakozásért. Egymást túllicitálva harsogják, mennyire megérdemeljük, hogy végre véget érjen eme igazságtalanság, hogy ne kezeljenek bennünket másodrangú polgárokként, ne rajtunk bosszulják meg saját tehetetlenségüket. Burkoltan vagy nyíltan majd’ mindannyian megfogalmazzák a fenyegetést is: ha most sem dönt mellettünk a Nyugat, tovább nőhet az euroszkepticizmus Romániában, és talán egy majdani győzelemhez is elegendő új lendületet nyerhetnek a szélsőséges pártok. Észre sem veszik, hogy ebben a hatalmas retorikai küzdelemben tovább erősítik a másodrendű állampolgársági tudatot, Nyugat-Európa igazságtalanságának tényét. Mindent egy lapra tesznek fel, s ha veszítenek – amire bizony van esély –, nagyon nagy árat fizethetünk majd érte, nem csak a helyükön maradó schengeni határok miatt.